Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Francesco Guida: Forradalmak és forradalom utáni csalódások a XIX. és XX. századi Itáliában

jelent értekezéseinek egyikében a következő sorokat olvashatjuk: „Legyetek biztosak, az európai hatalmak nem akarnak háborúzni, épp azért nem, mert mi liberálisak olyannyira szeretnénk, hogy háborúzzanak! Reméljük, hogy ebben az általános zűrzavarban meg tudjuk majd ragadni az alkalmat, hogy visszaadjuk a népeknek nemzetüket és szabadságukat. Legyetek biztosak abban is, hogy egy hosszú és véres harc után Európa térképe átrajzolódna, két nagyhatalom Ausztria és Törökország megsemmisülne, míg mások legyengülnének, átalakulnának, és olyan hatalmak születnének, mint Itália, Németország, Görögország és mások.”5

Az 1849 és 1859 közötti tíz évet semmiképp sem lehet „forradalom utáni” időszakként értelmezni, hanem egy hosszú mérlegelési folyamatként, vagy „a felkészülés évtizedeként”, ahogy ezt az olasz történetírás is említi. A nagy forradalmi fellángolás éveit követő nyugalmat, „prózaiságot”, csalódottságérzést az ünnepek előestjére jellemző tervszövögetéshez, reménykedéshez és álmodozáshoz lehetne hasonlítani. A példa, amit felhoztam, teljes mértékben különbözik azoktól, amelyeket előadásom további részében említeni fogok, de mielőtt tovább lépnék, fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy abban a tíz évben a nagy olasz irodalomban nem születtek forradalmi vonatkozású vagy a történtekhez kapcsolódó művek, eltekintve kisebb-nagyobb 1848-49-es hősök emlékirataitól és politikai tartalmú kiadványoktól.

Nehéz pontosan megjelölni, hogy mettől meddig terjedt az új, a „forradalom utáni” időszak. 1861-ben már majdnem befejeződött az olasz egyesítés folyamata, amikor a Savoyai II. Viktor Emmánuel foglalta el hivatalosan is Itália trónját, aki ahogy D’Azeglio mondta, munkálkodni kezdett azon, hogy „olaszokat teremtsen” s hogy irányítása alá vonja az új nemzetgazdaságot. Lassan kirobbantak az első politikai és pénzügyi botrányok, mint a déli vasutak megépítésének esetében (Bastogi-Susani-i botrány). Veneto és Róma ugyanakkor még mindig nem tartoztak az olasz királysághoz. Voltak tehát még álmok és célok, melyek megvalósításra vártak, a közvéleményt pedig egy nemzeti programmal könnyen fel lehetett újra korbácsolni. A forradalom utáni, régi rendszert visszasíró és kiábrándult szemléletek, gondolatok és meggyőződések sem kaptak szabad teret. Ismét az olasz társadalom csupán egyik rétegét említem, azokat a déli parasztokat, akik talán a Bourbonok régi patriarkális uralmát kívánták vissza, amely pénzügyi szigorúságában szinte megegyezett egy jobban szervezett és modernebb állammal, olyannal, mint például az új királyság volt. „Szovjet” meghatározás szerint minimális műveltséggel bíró értelmiségiek voltak. Ezeknél a társadalmi rétegeknél az ideológiai és politikai feszültség a bírálatokban, a megvalósult tények megvitatásában és a hazafias szándékoktól eltérő tervekben jelentkezett.

A helyzet a venetói és a római kérdés megoldása után megváltozott. 1866-ban Velence a királyság része lett, majd 1870-ben, minden királyi fegyveres bea5 L’Opinione, 1854. február 21. No. 21. Az újság Torinóban jelent meg, de a szerző Konstantinápolyban írta cikkét. Caniniről bővebben 1. Francesco Guida, L’ltalia e il Risorgimento balcanico, Edizioni dell’Ateneo, 1984.

48