Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Francesco Guida: Forradalmak és forradalom utáni csalódások a XIX. és XX. századi Itáliában

vatkozás nélkül az olasz katonák bevonultak Rómába, amit aztán Torino és Firenze után fővárossá nyilvánítottak. Canini azonban úgy döntött, hogy nem tér vissza szülővárosába, Velencébe, mert annak királysághoz való csatolása egy Ausztria és Franciaország közötti politikai egyezség következménye volt, és a katonai beavatkozást sem Itália, hanem Poroszország hajtotta végre. Hadd idézzek néhány verssort tőle: „A dózsék városát egy kíméletes úr egy másik úrnak adományozta, / És te Velence népe nem vetted észre? / Ó, ha tudnék sírva kiáltanék - / O, dicsőséges győzelmet vagy rabszolgaságot!”6 Egy másik száműzött, a mantovai Giuseppe Finzi így írt akkor: „Én inkább elveszítem Lombardiámat, mintsem a megaláztatás jegyét magamon hordjam.”7

Valójában ekkor kezdődik „a forradalom után” korszaka. Sokan voltak, akik szélesebb határokat szerettek volna és más területeket is hozzácsatolni Itáliához (ez aztán 1918-ban meg is valósult). Voltak olaszok, akik etnikailag még nem tartoztak hazájukhoz, épp ezért az irredenta mozgalom néha hallatta még hangját a politikai viták alkalmával. A vezető osztály és a közvélemény egy része Itália olyan nagyhatalommá és imperialista állammá formálását szorgalmazta, mint amilyen Anglia és Franciaország is volt. Eközben a szociális kérdések, amelyekkel a Risorgimento harcai alatt csak másodlagosan foglalkoztak, most, a társadalom és a gazdaság lassú modernizációja következtével, erősen jelentkeztek és aggasztónak bizonyultak. Az ország szembe találta magát olyan valós és konkrét problémákkal, mint a bűnözés, éhínség, munkanélküliség, a népoktatás és a termelés elmaradottsága és minden állampolgár életének modernebbé tétele. A „stricto sensu”-i Risorgimentót jellemző „költészet” helyett most a „próza” bontakozott ki. Egyesek szerint Piemont az ötvenes években több tiszteletnek örvendett, mint a hetvenes évekbeli Itáliában. A királyság külpolitikája erőtlen és nehézkes volt, a berlini kongresszusról az olasz diplomácia „tiszta kézzel” távozott, viszont semmiféle területgyarapításra nem került sor. Balkánon folytatott politikája nem hozott jelentősebb eredményeket és afrikai akciója is vereséggel, mészárlással zárult.

Pinto, akit még Oroszországban hagytunk, 1896-ban, az Aduában elszenvedett katonai csapás után, amit az etióp hadsereg okozott, dühösen fejezte ki a közvélemény nagy részének álláspontját: „Amit a legjobban bánok - mondta a hamurgi olaszok előtt - az a lelkiállapot, amibe az ország esett, s ezt néhány szerencsétlen lázító munkájának köszönhetjük, akik olyan célokat és érzelmeket ébresztettek a népben, ami nem illett Itália méltóságához és a nemes nemzeti büszkeségérzetéhez.” Az Aba Karimában, Adua mellett elszenvedett vereség nem volt döntő jelentőségű: „Egy csata, ahol elesik és megsebesül négyezer ember, két tábornok, négy ezredes és őrnagy és száz- nyolcvan tiszt, az csupán balszerencse, sőt győzelem, de nem vereség! Értékét az adja meg, hogy erős hadseregtől kaptunk ki, a győzelem a szerencse szeszé6 M. A. Canini, Sonetti, Torino, 1873, 25-26.

7 G. Finzi A. Cavallettónak. 1866. július 9. = Archivo Cavalletto (Cavalletto levéltárból), Rivarolo Fuori, Museo Civico, Padova.

49