Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Francesco Guida: Forradalmak és forradalom utáni csalódások a XIX. és XX. századi Itáliában

A csalódás érzése már az első forradalmi kísérlet bukása előtt jelentkezett. A forradalom vereségét követően néhány hazafi elhagyta szülőföldjét, sokan közülük Piemontban, az egyetlen olyan itáliai államban kerestek menedéket, amely nem törölte el az alkotmányt. Mások Párizsba vagy a Balkánra menekültek. Voltak, akik az abszolutizmus, de mindenekelőtt a Habsburg királyi ház elleni revansra készültek. Néhányan viszont úgy gondolták, hogy nincs lehetőség Itália és Európa geopolitikai térképének, illetve politikai rendszereinek gyökeres megváltoztatásához fűzött álmok megvalósítására. Néhány mondatot idéznék egy római hazafitól, aki miután elhagyta az „örök várost”, nem tudott oda visszatérni, mert az a köztársaság leverése után a franciák fegyveres elnyomása alá került. „Anglia homlokon csókolja Ausztriát és legjobb barátokká lesznek: éljen John Bull!! Franciaország Oroszország felé közelít majd, és mi? Minket egyik oldalról az osztrákok botja, a másikról a Bourbon börtönök fenyegetnek, középen pedig ott a szenteltvíz hintő pápai állam”.2 Elkeserítőnek tartotta III. Napóleon hallgatását 1856 decemberében a Nápoly-Szicíliai Királyságban fellépő elégedetlenkedő tüntetésekkel kapcsolatban: „Ferenc Jóska visszaadja a személyi jogokat, szabadon engedi a bebörtönzötteket és visszahívja a száműzötteket: lám, visszaesett Veneto és Lombardia hőmérője! A francia újságok gratulálnak a pápai állam népeinek, mert Le Marche és Le Romagne tartományokban megszűntek az ostromállapot szigorításai, kivéve Anconát és Bolognát. Nézd az újságírók mily ártatlanok! [...] Az angol újságok is mérsékelték a Bourbonok elleni támadásaikat és nem beszélnek többet Róma papi irányításáról sem. Számomra viszont Itália ügyei el vannak temetve az ámyékszék archívumába.”3 Az újságíró, egyetemi tanár, irodalmár és patrióta Michelangelo Pinto szavai nem a száműzetésben élő, és nem a szülőföldjükön maradt olaszok (vagyis a többség) általános érzését fejezték ki. Csaknem pontos képet adtak azok egy olyan lelkiállapotról, mely azon értelmiségieket jellemezte, akik reménykedtek még az abszolutizmus eltörlésében és a bécsi kongresszuson megszilárdított államrendben. Pinto a Risorgimento későbbi eseményeit ezután már csak távolról követte: Oroszországban, a szentpétervári egyetemen tanított a későbbiekben. Egyesek visszatérhettek Itáliába 1859 és 1860 között, az egyesítés és a függetlenség megvalósítása szempontjából döntő években, mások továbbra is részt vettek - a maguk módján - az Ausztria elleni harcban, így többek között a velencei Marco Antonio Canini is, aki már évek óta a Balkánon élt. Canini Bukarestben megjelentetett egy újságot, amelyben népszerűsítette az Itáliában folyó harcokat és árulással vádolta III. Napóleont a villafrancai fegyverszünet aláírása miatt. Sohasem veszítette el meggyőződését, miszerint az Ancien Régimet meg lehetett volna és meg kellett volna semmisíteni. Azon hazafiak csoportjába tartozott, akik minden területen párbajra akarták kihívni a politikai ellenséget. Canini „symphone et synchrone”4 felkelésre buzdította a különböző országokat a Habsburg és az oszmán birodalom szétzúzására. A L'Opinione című újságban meg2 M. Pinto T. Mamianinak, 1856. november 7. = Carte Mamiani, No. 10464, Biblioteca Oliveriana, Pesaro. Pintóról bővebben 1. Francesco Guida, Michelangelo Pinto, un letlarato e patriota romano tra Italia e Russia, (Michelangelo Pinto, egy római irodalmár és hazafi Itália és Oroszország közt), Archivo Guido Izzi, Róma, 1988.

3 M. Pinto T. Mamianinak, 1856. december 11. = Carte Mamiani, No. 10464, Biblioteca Oliveriana, Pesaro.

4 Összehangolt és egyidejű.

47