Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Wolfram Siemann: Kémek a szabadságharc ellen. Államrendőrségi elnyomás az 1848-49-es forradalom után a Habsburg Monarchiában

kívánt: a titkos rendőrség legutolsó titkainak feltárását valamennyi szerteága- zódásában és összefüggésében, azaz tulajdonképpen már önmagában is ellentmondást közvetített.

Az ügynökélet adottságai és körülményei a forradalom utáni időszakban nem mutatkoztak túlságosan vonzónak. 1853. május 22-i jelentésében a bécsi rendőrigazgató arról panaszkodott, hogy a forradalom következményeként az ügynökrendszer esetenként itt és ott még fellelhető maradványai fokozatosan megsemmisültek. A forradalom felett aratott győzelmet követően csekély fennmaradt erővel rendelkeztek, de azokat is csupán néha-néha lehetett alkalmazni. A továbbiakban meghatározta azokat a minőségi követelményeket, melyeket az ügynökök kiválasztásánál fontosnak tekintett. 1848 márciusát követően ismételten kísérlet történt ügynökök toborzására. Az útmutatás szerint intelligensnek kellett lenniük, képzettnek, ügyesnek és feddhetetlennek, megfelelő politikai érzékkel kellett rendelkezniük és ajánlatos volt valamilyen állást betölteniük, hogy ne kizárólag a besúgói szolgálattól függjenek. Bécsben a forradalmat követően a besúgó rendszer közismerten összeomlott. A tartományokban azonban nem így történt, ami felettébb meglepő.

Nagy fontosságot tulajdonítottak a rendszer megteremtői egy további szempontnak is: ügynöknek lenni egyet jelentett azzal, veszélyesen élni. Pest rendőrigazgatója elmagyarázta, miért bizonyult olyannyira nehéznek megbízható ügynököket találni. Hiányzott a fennálló viszonyok stabilitásába vetett bizalom. Általános volt az a vélemény, hogy Magyarország összeomlás előtt áll, s hogy a kormánnyal együttműködő személyek „az erőszak emberei bosszújának áldozatává válhatnak”. Oly nagy volt a félelem, hogy a bizalmas munkatársak inkább lemondtak pénzükről, mintsem hogy akár kitalált névvel is aláírjanak, mert attól tartottak, hogy az ilyen dokumentumok egyszer még előkerülhetnek és felhasználhatják azokat ellenük. Mindez elsősorban a bérrel foglalkoztatottakra volt érvényes, akik attól is féltek, hogy elveszíthetik állásukat, amennyiben rendőrséghez fűződő kapcsolatukra a nyilvánosság előtt fény derülne. Mégis éppen ezek az emberek játszottak fontos szerepet az idegenek megfigyelésében. Feltűnő továbbá az is, mennyire nyíltan számoltak a titkos levéltárak lelepleződésével.

Az elrendelt körkérdésre adott válaszok gazdag információkkal szolgáltak és hiteles pillanatfelvételt kínáltak. Az eredmény figyelemre méltó. Összesen 314 ügynököt sikerült összeszámolnom, akik a Monarchia teljes területén szétszórtan működtek Nyugat-Tiroltól Kelet-Erdélyig, Eszak-Galíciától Közép-Itáliáig. Szeretném az eredményeket a továbbiakban pontosabban bemutatni.

A minőségi követelményekkel kezdem, melyekből kiolvasható volt, hogy milyen fejlettségi szintet ért már el a szolgálat. Figyelemre méltó, hogy kísérlet történt két elnagyolt osztály létrehozására: az elsőt a sokoldalúan bevethető főhivatalnokok, a magasan képzett ügynökök alkották, míg a második osztályba azok a hírhordozók tartoztak, akik tevékenységüket álcázó foglalkozással is ren27