Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után

nagyrészt tisztában volt azzal, hogy az utolsó római költőként számon tartott poéta (370 k.-404 k.) némileg szórványos, de egészében jelentős hatást gyakorolt a régi magyar költészetre. Noha Janus Pannonius legtöbb műve 1784 óta rendelkezésre állt Teleki Sámuel és Kovásznay Sándor kiadásában, az ókori latin költészetért rajongó fiatal Toldy nyomtatott írásaiban vagy kéziratos feljegyzéseiben az 1820- as években nem találjuk nyomát, hogy érdeklődött volna a magyar humanista latin versei iránt, s jóllehet azok kiadásairól 1838-ban az ő egyik korábbi mestere, Horvát István tanulmányt közölt a Tudományos Gyűjteményben, Toldy ekkorra már annyira a magyar nyelvűségben látta a ma-gyar szerzők által írott költemények jelentőségének első feltételét, hogy láthatólag senkiért sem tett kivételt. Azonban az Uj Magyar Muzeum indulásával nagyjából egyszerre íródott, 1851-ben kiadott ó- és középkori magyar irodalomtörténetében Mátyás korához érve a Deák költészet című fejezet költői közt már első helyen méltatja Janust, láthatólag személyes olvasmányélmények alapján. Előre bocsátván, hogy e szerző „Európa új-latin költői közt magának halhatatlan hírt szerzett”, egy tömör mondatban végigpillant életrajzán, majd főként eposzait (voltaképp a Guarinóhoz, illetve Marcellóhoz írott panegyriseit), epigrammáit és elégiáit dicséri, költőtársaira vonatkozó utalásaiból idéz, a fejezetvégi irodalomjegyzékben munkái több kiadását sorolja fel Teleki Sámueléig, mely „leggazdagabb, de szinte nem teljes”, végül a következő fejezetben a prózaírók közt is megemlékezik Janus levélszerzői és beszédírói érdemeiről.8 Későbbi irodalomtörténeteiben elismerően, de csak futólag utal Janus latin költeményeire, egyetlen címet sem említve közülük, hanem inkább a humanista (feltételezett) magyar énekeinek elvesztét fájlalja, nyilván azért, mert csak ezeket tartaná számottevő műveknek egy nemzeti irodalomtörténetben. Költészettörténetének első kiadásában (1854) még hiába keresnénk Janus nevét, de a „több régi munkák előkerültével” átdolgozott másodikba (1867-ben) betold egy bekezdést a Mátyás korabeli magyar költőkről, akiknek csak nevük maradt fenn, műveiket sajnos „megvonta tőlünk az idő”, pedig föltehetően egy „classicismusra támaszkodó műköltészet” meghonosításán fáradoztak magyar nyelven; ezek közt első helyen említi a Mátyás boszniai hadjáratát hadi énekekkel lelkesítő Cesinge Jánost, megjegyezvén róla, hogy „ugyanaz, ki Janus Pannonius név alatt mint újlatin költő európai névvel bír”, majd láthatólag Janus latin költeményeinek ismeretében próbálja elképzelni feltételezett magyar szerze-ményeit: „Cesinge, ki az akkor hatalmasan serkenő óclassicai Músa emlőin nőtt fel, latin költeményeivel szükségkép és egészen a classica iskolához tartozott, magyar énekeiben is hihetőleg e szellemet éreztette.”9 Mivel Toldy (híven többször kifejtett tudósi hitvallásához) csakugyan mindent saját szemével látott, amit meglévőként említett vagy jellemzett, ekkorra biztosan olvasta Janus latin verseit, sőt (első nemzeti irodalomtörténete alapján) biztonsággal állítható, hogy már 1850-ben, a claudianusi mottó kiválasztásakor szövegszerűen ismerte őket. Tudomása lehetett tehát arról,

8 Toldy Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története, I—II., Pest, Emich Gusztáv, 1851, (A továbbiakban: Toldy 1851.) II, 51-55.

9 Toldy Ferenc, A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig, Második, javított kiadás egy kötetben, Pest, 1867, VIII, 92, 94-95. Vö. Toldy Ferenc, A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban, Második, javított, kiadás, I—II., Pest, Emich Gusztáv, 1868, 29.

149