Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után
(valószínűleg 1821-re tehető, két stádiumban fennmaradt) kéziratos dolgozatában, amelynek letisztázásakor A régi tatán kimondásról, nérnelly kitérésekkel címet adta, a kiejtés történetének még legprózaibb részletkérdéseit taglalva is önkéntelenül elárulja szenvedélyes vonzalmát a latin kultúra szelleme iránt, például így érvelve: „Alig hihetném, hogy a’ Rómaiak, kiknnél még a’ szép ’s okos simplicitász uralkoda, egy betűnek illy másalható hangot adtak...”3 Hogy a latin költészet nem csupán önmagáért, hanem kezdettől a magyar kedvéért is érdekelte, az kitűnik már egyetemi éveinek egyik utólag bekötött, kézírásos jegyzetkönyvéből, amelynek már az előzéklapjára írt cím sejteni engedi, hogy a bevallottan gyönge emlékezőtehetségét4 már ekkor (mint majd egész életében) feljegyzésekkel támogató fiú miért akarta észben tartani, amit olvasmányaiból ide kimentett: Jegyzetek, külömbféle Magyar vagy latán, de a’ bonni nyelvet 's litteraturát érdeklő, könyvekből. Az ész’ segítségére vetettem papirosra. Pesten. 1821, és 1822. Schedel Ferencz Józsefé, A’ Pesti Magyar Kir. Tudományok’ egyetemében a ’ Philosophia ’ 's többi Szép T. T. Hallgatójáé. ”5 Mindebből életre szóló együttélés alakult ki a latin irodalommal, ami az Uj Magyar Muzeum korszakát jelentő 1850-es évekre már egész életrendjét jólesően áthatotta, amint azt megkapóan szemléltetheti egy Kazinczy Gáborhoz szóló levele 1856 februárjában: „a lefolyt hét folytában nem volt nap, melyen a tollhoz ne akartam volna nyúlni, csakhogy kérjelek: Tégy nekem egy nagy örömet: fordítsd le Plinius Panegyrisét Trajánhoz. Tudod, nekem szokásom, nem máskép mint romai olvasmánynyal fekünnöm le; s bármely kimerülve dőlök is néha ágyamba, s ha hajnal felé is, az nem marad el. Mely élveket adott nekem e télen Cicero! és pedig a deofficiis! [sic] Utána Pliniust vettem elő ismét. Barátom, mennyit gondolhat a mai magyar, mikor ezt a panegyrist olvassa!”6 Toldy láthatólag apaként is igyekezett továbbörökíteni ezt a vonzalmát, és nagy örömére éppen ekkoriban észlelte, hogy István fiában, a majdani íróban, buzdításai termékeny talajba hulltak. „Istvánt... a napokban, az estveli theánál egy kissé faggattam deák nyelve végett; s elibe tettem nyitva Macrobiust, ki épen körülöttem volt, s egy cáputocs- kát lefordíttattam vele impromtu. A Satumáliák Ild könyvében, a Hannibal és Antiochus csatája volt. A fiú egészen értette. [...] Ha elgondolom, hogy ő egykor a görögöket és romaiakat eredetiben fogja tudni és szeretni olvasni: az a hit lep meg, hogy nem lehet egészen szerencsétlen soha.”7 Mindebbe sok egyedi körülmény belejátszott, de az Uj Magyar Muzeum évtizedében az ilyen családi jelenetek még nem voltak olyan ritkák vagy kivételesek, hogy a claudianusi mottó ne számíthatott volna értő olvasókra. De az új folyóirat szerkesztőjének azt is tudnia kellett, hogy ezt a szövegkörnyezetéből kiragadott két félsort olvasói nem fogják azonnal felismerni, mint a locus classicusokat szokták, hiszen az egykor magyar földön is nagy hatású, ekkorra azonban már-már elfeledett szerzőjének nem valamelyik főművéből való. Toldy 3 Toldy Ferenc ifjúkori írásai - irodalmi jegyzetei 1822-1824., MTA Kézirattár, M. írod. Régi és újabb írók m. 4-r. 86. sz. I—II. (A továbbiakban: Toldy, 1822-1824.) I, 67. 4 Vö. Toldy, 1879, 19. köt., 121, 131, 388. 5 MTA Kézirattár, M. írod. Régi s újabb írók m. 4-r. 26. sz. 6 Toldy Ferenc Kazinczy Gáborhoz, 1856. febr. 7. MTA Kézirattár, M. ír. Lev. 4-r. 126. A Plinius-lordítás tervéről 1. még Toldy Ferenc Kazinczy Gáborhoz, 1856. febr. 18. MTA Kézirattár, M. ír. Lev. 4-r. 126. 7 Toldy Ferenc Kazinczy Gáborhoz, 1856. febr. 7. MTA Kézirattár, M. ír. Lev. 4-r. 126. 148
