Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Kríza Ildikó: Hősök és mítoszok a szabadságharc után a magyar néköltészetben
A szabadságharc és a közös éneklés A magyar népköltészet a XIX. század közepén újjászületett, ez az új stílusú folklór, amely az énekes és prózai műfajokban egyaránt megjelent. Az új folklórnak egyik bölcsője volt a szabadságharc, amikor a hosszú együtt töltött időben egyetlen kikapcsolódási lehetőség a mesélés, éneklés volt. Az új stílus kiteljesedése a szabadságharc utáni időkben zajlott le. Elemei korábbiak, de a népdalok, balladák, mesék, mondák, hírversek előadásának gyakorlata nélkül aligha lehetett volna olyan gazdag a szabadságharc folklórja. Divat lett énekelni. A polgárosodással teret hódított a bécsi zene, ennek helyébe lépett 1848 után az új stílus, és ezzel egyenértékűen a „magyar” zene, a magyar nóta. Bár a motívumok jelentős része - mind a dalokban, mind a prózai műfajokban - régebbi gyökerű, de a hősök neve az adott korban került a szövegbe, ezáltal újjáteremtődött. Sőt, azok a versek, amelyek Erdélyinél25 név nélkül, személytelenül csak általában szóltak az elválásról, búcsúzásról, a 48 utáni változatokban konkrétan a katonaélettel kerültek kapcsolatba. A szabadságharc idején az ország különböző részéről verbuválódott több százezer katona közös életét tette emberibbé a közös éneklés és a közös élményelbeszélés. Ennek egyik feltétele, hogy hasonló módon együtt lehessen a dalokat énekelni. Míg a régi stílusú daloknál az egyéni előadás, sajátos dallam díszítő készség volt jellemző, addig az új stílusú dallamokat közösen lehetett énekelni. Az a szerkezet, amely ekkor kezdett tömegesen ismertté válni, könnyen elsajátítható, variálható volt. A különböző tájegységekről, más dialektus szerint éneklők ebben a közös olvasztókehelyben megtanultak együtt dalolni. A visszaemlékezések bizonyítják, milyen fontos volt a közös éneklés, amelynek szövege nem szükségszerűen kapcsolódott a napi eseményekhez, inkább a hazagondolást, az otthonhoz fűződő érzést szólaltatta meg. A szabadságharc idején volt a daloknak egy olyan csoportja, amely nem az aktuális történésekhez kapcsolódott, de erről alig van adatunk. A közismert „Söprik a pápai utcát...” katonadal 48-as eredetét, népszerűvé válását mutatja be Bereczky János, illusztrálva az új stílus, a közös éneklés és a népszerűsödés összefüggését.26 A népdaloktól függetlenül a próza is átalakult. Rövid élményelbeszélések, mondák, híradások léptek a mesék helyébe. A monda és az élményközlés alkalmas volt a történtek gyors továbbadására, de mégsem katonai hírek módján. Formáját illetően lényeges, hogy bevezetőben a hitelesség látszatát keltve közük, kitől ered a hír, mikor és hol történt az esemény.27 A műfaj eme sajátossága megmaradt később is. A centenáriumi feljegyzések, az 1947-es országos méretű gyűjtések bizonyították, hogy az élményelbeszélések személyesen megélt történésekként adták elő egy évszázaddal később is. A dal- és prózahagyománnyal egyenértékű a mára elfelejtett ponyvakiadványok híranyaga. A szabadságharc folklórjához alapvető forráscsoportnak tartjuk, mert ez hivatott tájékoztatni az otthon maradottakat az egykori harcokról, eseményekről. Majd min25 Erdélyi János, Népdalok és mondák, I—III, Pest, 1846-1848. A gyűjtemény reprezentálja a szabadságharc előtti népköltészetet. Ennek segítségével lehez összehasonlítani, mi az, ami népszerű volt már a reformkorban. 26 Bereczky János, A pápai barna kislány nótája = Kriza, i. m., 172-190. 27 Dömötör Tekla, Monda = A magyar folklór, szerk. Voigt Vilmos, Bp., 1998, 295.; Voigt Vilmos, A mondák műfaji osztályozásának kérdései, Ethnographia, 1965, 200.; Landgraf Ildikó, Ellenségkép a 48- as szóbeli hagyományokban = Kriza, i. m., 122. (A továbbiakban Dömötör) 140
