Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Kríza Ildikó: Hősök és mítoszok a szabadságharc után a magyar néköltészetben
esetében nem hagyható figyelmen kívül a felvilágosodás kori és a reformkori irodalom. Ha megnézzük a Damjanich nevét idéző mondákat, ott a legyőzhetetlen hősről, nagy erejű hősről, a veszélyhelyzetben nyugodtnak maradó hősről hallunk életszerű történeteket. E tekintetben párhuzamokat kínál az irodalom. Például így látta Dugonics András az elfelejtett Toldit, így mutatja be Arany János is az ő Toldiját. A népköltészetben Erős János (AT 451 mesetípus) jelleme hasonlít Damjanichhoz. Mindez sohasem egy egyszerű újramondás, a nevek kicserélése, hanem egy új hős megjelenítése: A jó előadó újjáalkotta a görög mítoszokban, középkori eposzokban, hősénekekben, történeti énekekben fellelhető erős, bátor hősről ismert hagyományt, és az adott helyhez és alkalomhoz illesztette, leegyszerűsítette vagy felnagyította a történteket. Nehéz bizonyítani, hogy a reformkorban divatossá lett történeti irodalom mennyire befolyásolta a szabadságharc folklórját, de a hazáért, a szabadságért küzdő katonákat együtt említették a honfoglalókkal, harcos szentekkel, Kinizsi Pál, Mátyás király nevével. A korabeli énekek és mondák szerzői a történelmi műveltségüket használták új szerzeményeik hatásosságára. Az irodalomban hősepikai igénnyel megrajzolt történeti hősöknek csak egy-egy jellemzője került át a szabadságharc folklórjába. Miként Szent László sírjából felkelve megmentette a vesztésre álló csapatokat, úgy Kossuth Lajosról is elmondták, hogy váratlanul, hirtelen ott termett, ahol baj volt, és buzdító szavaival győzelemre segítette népét. Az 1848^-9-ben kiadott ponyvák a reformkorban idealizált történelmi személyekhez hasonlították a kortársi harcosokat, hogy a nagyságukat, rendkívüli szerepüket érzékeltessék. Rákóczihoz, Mátyás királyhoz, Attilához viszonyították a 48-as hősöket, majdnem úgy, ahogyan a XVIII, századi énekszerzők tették a saját korukban. A nemzeti tudat kialakulásához példát nyújt a Rákóczi-induló, amelynek előadása a reformkorban is tilos volt,23 így március 15-én felhangzó Habsburg- ellenes, régi szabadságharcot idéző, széles tömegek által ismert dallam jelképes aktualizálássá magasztosult. A visszaemlékezések és korabeli adatok egyaránt alátámasztják, hogy a szabadságharc idején mindvégig ez az induló volt a legnépszerűbb. Szimbólum értéke nem kérdőjelezhető meg. Petőfi is kedvelte, erre a dallamra énekelte A peleskei nótárius szövegét 1844-ben. A csaták szünetében katonáival együtt pihenő Görgey eldúdolta, elfütyülte, hogyan játsszák az indulót kellő lendülettel, indulattal. Népszerűségében 1848-49-ben ettől messze maradt a Kossuth-nóta („Kossuth Lajos azt üzente/elfogyott a regimentje...”), amelynek jelentősége a szabadságharc bukása után nőtt meg, és a sorrend megváltozott. Akkor a Kossuth-nóta éneklése lett szimbólum értékű, háttérbe szorította a Rákóczi-indulót. Legendák születtek a Kossuth-nótáról, a nóta keletkezéséről, és vidékenként különböző módon adták elő. Azért lehetett legenda tárgya, mert nem tudjuk, mikor keletkezett, ki írta, hogyan hangzott igazából. Mai napig négy különböző dallamtípussal, rengeteg változattal éneklik, szövegei még ennél is változatosabbak, akad még Kossuth-csúfoló is.24 23 Tari, i. m„ 138. 24 Tari, i. m., 23-46.; Ortutay Gyula, Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban, Ethnographia, 1952, 263-307.; Ujváry Zoltán, Kossuth Lajos a népdalokban, I, Miscellanea, szerk. Ujváry Zoltán, Debrecen, 1995, 93-108. 139
