Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
VI. Ünnepi alkalmak - alkalmi ünnepek - Botka Ferenc: Egy hiányzó kultuszhely: a sajtómúzeum
egyetlen adatcsoport. Ezzel szemben a folyóirat, a hetilap vagy a napilap adott évfolyama - 12, 52, 365 számból tevődik össze, változó szerkesztőkkel, nyomdákkal. (Nem szólva arról, hogy mindezt minden egyes évfolyamnál meg kell ismételni.) S akkor még nem is beszéltünk a lapok alapanyagának a romlandóságáról és feltárásáról, de ez itt nem is igen feladatunk. Csupán a sajtó iránti ellenérzésnek motivációinak sorát kíséreltük meg felvillantani, amelyek még az illetékesek, az „őrzök" körében is meglehetősen gyakoriak. S a következménynek? Könyvtáraink szórványosan, nem egyszer hiányosan őrzik még a kiemelkedően fontos lapokat is (a helyi- és szaklapokról nem is szólva). Csupán néhány, figyelemfelkeltő példa: Ady Endre lapjának, a Nagyváradi Naplónak bizonyos évei, hónapjai csak Nagyváradon maradtak meg. Az Ady-kritikai kiadásban évekig tartott, míg a bennük található közleményeket sikerült megszerezni. A magyar polgári radikalizmus fóruma, a Világ folyama szintén csak vidéki (Debrecen) és külföldi (Bécs) gyűjtemények segítségével állítható össze. Braun Sándor színvonalas riportlapja, a közel százezer példányban megjelent A Nap (1905-1922) szintén hiányos, de kiegészítésére nincs mód, mert csak az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi9. A Jókai alapította Üstökös 1914-1918 közötti évfolyamai sehol sem teljesek. S ugyanígy, hiányosan maradt ránk modern irodalmunk érdemes forrása, a Május (1913-14), amelynek 4 számából egyedül kettő (!) vehető kézbe a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárában. A sor hosszan-hosszan folytatható. Unikális és végleg elvesztett példányok - írhattuk volna bekezdésünk élére. - Unikális és véglegesen elveszett hírek és alkotások - foglalhatnánk össze az így előállt veszteséget. S ezzel a gondolattal elérkeztünk a sajtómúzeum létének alapvető kérdéséhez, indokához. Ahhoz az alaptételhez, mely szerint összegyűjtött, rendezett és feldolgozott sajtó nélkül nincs hiteles történelem, ha úgy tetszik, nemzettudat. Nem állunk egyedül, amikor azt mondjuk: a sajtó - a kor sajátos naplója, a történettudomány egyik legfontosabb forrása - lett légyen szól a kül- és belpolitika kérdéseinek regisztrálásáról és kommentálásáról, avagy a kisebb földrajzi egységek helytörténeti vonatkozásairól. S akkor még nem szóltunk a szociológiai, a tudománytörténeti vagy éppenséggel ideológiai vonatkozásokról, a kultúra számos területén: színház, film, képzőművészet, zene, divat, sport adatairól. Hiszen mindezt ismét csak rövid jelzésként tesszük: a sajtó jelentőségének és megkerülhetetlen forrásértékének a felvillantásához. A leglényegesebbet, a sajtó és irodalom kapcsolatát, felsorolásunk legvégére tartogattuk; félig-meddig abban a reményben, hogy a kettő, a sajtó és az irodalom összefonódását ehelyütt nem kell részleteznünk, hiszen 1772 után irodalmunk története egyszerűen elképzelhetetlen a sajtó nélkül. A lapokat nagyrészt írók látták el olvasnivalóval, az írás mestereinek jelentős többsége az újságoknál kereste meg mindennapi kenyerét; s ennek szerves következményeként az irodalmi művek döntő hányadát is a folyóiratok és a napilapok őrizték meg számunkra. - Kell-e részleteznünk Bessenyei György és a Der Mann ohne Urteil, Kazinczy Ferenc és a Magyar Múseum, az Orpheus, Csokonai Vitéz Mihály és a Diétái Magyar Múzsa, Petőfi Sándor és a Pesti Divatlap vagy Kemény Zsigmond és a Pesti Napló, Jókai Mór és a Hon, az Üstökös kapcsolatát? S talán csak elég utalnunk Mikszáth Kálmán lapjaira, a Szegedi Naplóra, a Magyarország és a Nagyvilágra, az Országos Hírlapra. Ady Endréről és a Nagyváradi Naplóról már szóltunk, most tegyük hozzá a Budapesti Naplót. Móricz Zsigmond az Estlapokkal, Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlappal fonódott össze. Krúdy Gyulának 288
