Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

II. Ünnep és nyelv - Tverdota György: Az emlékbeszéd, mint a kultikus és a kritikai beállítottság és nyelvhasználat közötti átmenet modellje

Gyulai kritikai ébersége és az elismerésben is tanúsított tartózkodása azonban nem okvetetlenkedő izgágaságot takar. Kossuthnak a Deák halála alkalmából közölt nyílt levele kapcsán gondolatilag a következőképpen indokolja meg beállítottságát: „Nem tartozunk azok közé, a kik azt hiszik, hogy a kitűnő vagy épen nagy emberek csak bámulni és bálványozni valók. A bálványozás mindig gyönge elme jele s olykor nem is őszinte szívé. Jól tudjuk, hogy a legkitűnőbb, legritkább emberi tulajdonok is majdnem kényszerű hiányok- és hibákkal vegyülnek, többé-kevésbbé egy nagy ember sem vonhatja ki magát a körülmények és szenvedélyek hatása alól... Mi nem hibáztatjuk a szigorú birá- latot bármely nagy ember irányában, sőt a kegyelet és tisztelettel is összefér- hetőnek tartjuk". A bálványozást elutasító emberkép azonban nem akadályozza meg Gyulait abban, hogy felfedje Kossuth levelében azt a logikát, amelyre Shakespeare nyújtott példát Antoniusnak Caesar teteme fölött mondott búcsúbeszédében, s a halott társ iránti tiszteletlenséggel, őszintétlenség- gel, a kegyelet elleni vétséggel vádolja az emigráns politikust. A kritika és a tisztelet összeegyeztethető nála, s a két véglet harmóniájának eredményét nevezi kegyeletnek, illetve indokoltan mértéktartó idealizálásnak.

Ez a fogalom szolgál Gyulai magatartásának, s általában az emlékbeszéd műfajának elvi alapjául. Javaslom, hogy a „kegyelet" terminust tartsuk fönn a kultikus magatartás végletétől idegenkedő, alapvetően pozitív beállítottságú, ám az árnyoldalakra történő rámutatástól sem tartózkodó méltatás megjelölésére. Az emlékbeszéd ugyanis akkor sem törekszik leleplezésre, a beszéd tárgyát képező személyről kellemetlen igazságok kinyilvánítására, ha nem hallgatja el, hogy szerényebb képességű, emberi hibákkal is terhelt, csekélyebb értékű teljesítmény létrehozására képes egyén emlékét igyekszik megújítani. Ez a beszédmód, ha nem is hallgatja el, de vállalt egyoldalúsággal tapintatosan homályban hagyja a szeplőket, s élesebb megvilágításba helyezi az eredményeket, erényeket.

A mérleg két serpenyőjét azonban nagyon különböző mértékben terheli meg, attól függően, ki az, akinek emlékét felidézi. Az emlékbeszédek sora ebből a szempontból a változatok széles skáláján helyezkedik el. A skála egyik végpontján a bírálat vagy épp a mentegetés dominál, a másik végponton pedig nagyon közel kerülünk a kultikus magatartáshoz. Bennünket ez az utóbbi véglet érdekel közelebbről, hiszen ezen a ponton van legkisebb lehetősége a szónoknak arra, hogy személyesen távolságot tudjon tartani a tárgyalt személytől és életműtől. Ennek a pólusnak a közelében helyezkednek el azok a teljesítmények, amelyek leginkább betöltik a szónok által is magáénak vallott norma- rendszert. Itt van a legnagyobb esély arra, hogy a nekrológokban érvényesülő retorika átszüremkedjék az emlékbeszéd műfajába anélkül, hogy az orátor emiatt lelkifurdalást érezne.

Gyulai esetében próbakőül természetesen az Arany-emlékbeszéd kínálkozik. A nagy kritikus itt sem tagadja meg magát, nem hallgatja el fenntartásait Arany egyik-másik művével vagy döntésével, ilyen vagy olyan alkati gyengéjével szemben. A magasztalás hangja azonban elnyomja ezeket a halk ellenvetéseket, s az emlékbeszéd számos ponton érintkezik egy olyan gyakorlattal, amelyet Gyulai általában elítél: a kultuszképzés praxisával. Sokkal könnyebb érvényesítenie kritikai elveit, amikor Degré Alajosról vagy akár Lukács Móricról szól, mint az általa Petőfi mellett legnagyobbként tisztelt kortárs költőről, elhunyt harcostársáról beszélve. Roppant tanulságos látni, hogy a kultikus nyelvezet örvényként szívja magához ezt a mértéktartó, lucidus elmét. Talán

90