Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Rákay Orsolya: A magyar nyelv ünnepe? A Marczibányi-jutalom első két kiosztása
"külső" szál a Bibliában. A nyelv az adott közösség különleges, értékes tulajdona, öröksége lesz, amely egyfajta lelki térként biztosítja a közösség életterének időbeli azonosságát. Módosítható az aktuális szükségleteknek megfelelően, de (elvileg) nem sajátítható ki, alapjaiban, radikálisan nem változtatható meg, hiszen az a "lelki haza" területébe való erőszakos beavatkozás lenne, "lélek- rontás", szentségtörés, ördögi cselekedet. Nemcsak a konkrét nyelvről van szó, hanem mindarról, ami esetleg eddig is létezett külön-külön avagy részleges, más csoportra vonatkoztatott "nemzeti" jellemzőként, de aminek mostantól a nyelv (anyanyelv) közös alapjává, összekötő anyagává, sőt, anyjává válik. Ami belőle fejlődhet, és ami lélek-, illetve géniusz-voltából következik, az mind közös és elidegeníthetlen sajátja, "vérében rejlő" tulajdonsága a nemzet tagjainak, akiknek "kollektív lelke" sajátos, mágikus szimpátiában áll ezzel a kultúrával, azaz az ideák honába tartozó "magasban lévő" hazával (ahogy a kultúrát Illyés nevezte). A haza "valódi" területét a kultúra mintegy átitatja, átlelkesíti (történetileg visszatekintve is), s ezért a haza fia e "szellemi tér" minden sérelmét saját sérelmének kell, hogy érezze, mintha képmásával űznének feketemágiát. A példák gyöngyszemei tehát immár a nyelv fonalára vannak fölfűzve - vagy legalábbis nagyon igyekeznek őket erre fölfűzni. Ez a gyöngysor egyszerre lesz az embereket olyan nemzeti testté összekötő erős lánc, amelynek "a politikának vészei nem árthatnak" (mint az 1820-ban regéiért Marcibányi-díjban részesült Kisfaludy Sándor írja33), és az a „meggyőződésből való kész engedel- mű jobbággyá" megkötő és ugyanakkor boldogságra vezérlő kármáni kötelék is, amelyet szintén az általa „második Prometheusnak" nevezett igazi literáto- rok fonnak az "égi bölcsesség szép világából"34. E megkötő funkciót különösen az elnök Teleki László hangsúlyozza beszédében, de megemlíti például Kisfaludy és Fejér is az 1820-as ünnepen. „A nyelv eggyerányosságáról", azaz az egyféle (magyar) nyelv általánossá válásáról Sztrokay Antal is úgy ír például a Tudományos Gyűjteményben (1821/2), mint ami „lelkesíti a nemzeteket, a szíveket öszve kaptsolja, a Hazának boldogságát eszközli", s ugyanakkor "az Ország alkotmányát erősebb lábra állítja."33 A „használható múlt" harmadik Smith-féle követelménye, az újraértelmezhetőség jelen esetben a veszélyesnek érzett új ideológia beillesztését segíti a hagyományos keretbe, sikeres kísérletet téve így az autonóm irodalom rendszerének megalapozására, hiszen az éppen nemzeti érték-voltának köszönhetően tett szert az indulásához nélkülözhetetlen definíciós hajtóerőre. „Anya Nyelvének virágzása nélkül - mondja Kisfaludy Sándor - még egy Nemzet sem jutott a' Nemzeti Ditsősségnek feljebb pontjára; e' nélkül a' Nemzet nem gyújthat nevének csillagokat az Emberiségnek Egén [...] az Anyanyelv a' közönséges nagy Lélek, melly az egy törzsökből származott Milliókat, a' Jóra, Igazra, Nagyra, a' Hazának, Fejedelemnek, Törvényeknek tartozó kötelességekre éleszti..."36 Talán meglepő, hogy a nyelvi alapú kulturális nacionalizmus, amely egy soknemzetiségű államban mindenképpen széttartó erőnek tűnik, sikeres legitimációs érvként, sőt az idegen császári házzal összekötő egyik igen fontos kapocsként jelenjen meg, de logikusan következik a beszélőknek a kultúra és a „közboldogságot" biztosítani hivatott állam kapcsolatáról vallott elképzeléséből. A Tudományos Gyűjteményben kezdettől az a nézet az uralkodó, hogy ,,a' Nemzeti Cultura (Kimíveltetés) legfőbb tökélletesülését tárgyozza külső állapatunknak", azaz a kultúra, a tudomány alapvető a közboldogság szempontjából. A „nemzet" kultúrája pedig ,,a' nyelvvel serken fel, mint a' leendő emberé a' szóllással [...] a' Nyelv azon Culturának első grádicsa"37. Nem cél tehát, csak fokozat, eszköz, ha mégoly 73
