Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Rákay Orsolya: A magyar nyelv ünnepe? A Marczibányi-jutalom első két kiosztása
működött az alapítvány (1817-ben, 1820-ban, 1823-ban és 1834-ben tartottak jutalomosztó ünnepségeket), majd 1845-ig szünetelt.5 Ekkor átkerült az Akadémia kezelésébe, s ebben a formában egészen 1944-ig megmaradt. Elsőre talán nem is illik igazán az általában inkább konkrét személyek köré épült szentélyeket középpontba állító kultusztörténeti vizsgálódások közé, hiszen a Marczibá- nyi-díj kiosztása esetében még az sem nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen mi (vagy ki) az ünneplés tárgya. Kultsár István a magyar nyelv ünnepének nevezi az első jutalomátadást, és bizonyos szempontból igaza van, de ugyanígy tekinthetnénk egy újfajta literátori-írói szerep szentesítési aktusának is ezeket a díjkiosztó ünnepségeket. A Marczibányi-díjat az irodalomtörténetírásban az akadémai törekvések előzményei kapcsán szokták megemlíteni. Már Toldy Ferenc is azt írja róla, hogy Marczibányi István azért hozta létre, mert „az akadémia felállásához nem volt remény", s provizórikusán az Akadémiához hasonló szerepet volt hivatva betölteni addig, míg az „a nemzet kitűrése s fejedelmeink kézfogása által valósággá lón"6. Az alapítvány mindazonáltal fejedelmi - ha nem is királyi - pártfogóval büszkélkedhetett, hiszen védnöke a díjakat személyesen kiosztó nádor volt, aki „tudta mit teend a kisded jutalom is, ha annak a sokaságra oly igen ható fényt kölcsönöz. Megnyitotta magyar Músánknak, ez addig árva leánynak, saját gondjai alatt a versenytért, melyen hősei pályaágakat nyerhetének, s nyerhetők azt fejedelmi kézből, először, mióta e nyelv él a hazán. Köz bizodalomra méltó férfiak voltak a verseny bírái."7 Toldy szerint ennek köszönhető, hogy a nagyközönség által addig ábrándozónak, különcnek, „szeszélyből inkább mint okos számításból cselekvőnek" tekintett magyar írók „áldatlan fáradozásai" újfajta jelentőségre és elismertségre kezdtek szert tenni, sőt visszaemlékezése szerint éppen az egyik ilyen ünnepségen fogant meg benne az a hit, hogy az életpályájául választott irodalom, „mely a haza legmagosbjai által felkarolva érdemtárgyúi tűzetett ki, az idő általános mostohaságán utóbb is győzni fog"8. A 18—19. század fordulójától egyre inkább „érdemtárggyá" váló (magyar) irodalom a 19. század folyamán fontos társadalmi (és nem elhanyagolható politikai) tényező lesz, s nagyrészt ekkor megszerzett pozíciója teszi lehetővé saját intézményrendszere kialakulását és az e rendszer által biztosított illetve megkövetelt új, „profi" életformát. E modernizálódási folyamat végeredményeként az irodalom a társadalom önreferenciálisan zárt alrendszerévé alakult, mely képes egyrészt elemeiből önmagát megalkotni, másrészt önazonosságát megfigyelni és leírni.9 Az egymással kapcsolatban álló, ám ugyanakkor élesen elváló alrendszerek (azaz itt a tudományterületek) nyelve, szókincse - ahogy Stanley Fish írja - „nem konvertibilis", az egyes körök tagjai más körökben nem „vásárolhatnak" vele, hiszen ott „egy ugyanilyen közös szókincs a kereskedelem hivatalosan elfogadott eszköze [...] az irodalomtudomány nyelve más területeken nem eltérő, hanem érvénytelen: nem hallható belőle, csak valami idegen mormolás egy távoli világból; nincs kapcsolata azokkal, akik a kormányt és a kereskedelmet irányítják, mert nincs olyan híd, amelyen a kulturálisan eltérő közegek polgárai átjárhatnának egymáshoz."10 Az irodalom sajátos helyzetét bizonyítja, hogy a magyar kultúrában elvileg a mai napig betöltött társadalmi szerepe mégis valamiféle hídként tud funkcionálni, ami talán épp a nyelv ideologikussá válásának köszönhető. A kultusztörténeti kutatások tárgyául szolgáló hagyomány alapja éppen ez a tisztelet, melyben a hallgatólagos egyezmény értelmében a magyar nyelvet és az általa létrehozott-fémjelzett kultúrát részesíteni kell. E nagy múltú hagyo68
