Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Rákay Orsolya: A magyar nyelv ünnepe? A Marczibányi-jutalom első két kiosztása
mány szerint a „profánokat" a nyelvvel valamilyen módon hivatásszerűen foglalkozó „papok" képviselik egy speciális nemzeti elit tagjaiként, de a paradicsomi attribútumokkal rendelkező kultúra felmutatása által tanítják is. A megközelítés sokszor közvetlenül vallásos jellegű, általában azonban (mint ezt Dá- vidházi Péter és Margócsy István kiemelték az ItK kultuszszámának11 tanulmányaiban) közvetetten, a nemzetszolgálat, hazafiság szintén szakrálissá vált kontextusában történik oly módon, hogy a vallási és a nemzeti szentség állandóan kölcsönösen legitimálja egymást. A politika, a költészet és a vallás szimbólumainak szinte szétválaszthatatlan keveredése adja meg az íróktól elvárt szerep beteljesítésének azt a társadalmi presztízst, amit e nemzeti iránytű-, illetve képviselő-voltuk nélkül nemigen kaphatnának meg. Kultusz és kultúra eme nemcsak szótári közelsége tette figyelmessé nálunk az elemzőket az irodalomtörténet kérdéseinek és válaszainak, a közlést biztosító tereinek és a közlő helyének ritualizáltságára, preformáltságára. E rituális rendet néha a diskurzus kiterjesztésének gátjaként, az igazi történet (vagy a minél több lehetséges történet) elmondásának akadályaként értelmezik, néha viszont az említett autonóm irodalom (autonóm irodalmi tudomány) szükség- szerű velejárójának tekintik, ami esetleg „szelídíthető" ugyan a reflexió által, de meg nem szüntethető. A rituálé formáját maga a beszédmód teremti meg, amely a hermeneutika történetfelfogásának megfelelően az irodalomtörténetet korpuszként, horizontokként, örökségként, kontextusként és folyamatként fogja fel. Ahogy a bibliaértelmezés, úgy a belőle kinövő irodalmi hermeneutika számára is kontextusfüggő a jelentés, és a magyarázó folyamat teremt teret a megértés számára; s ahogy a Bibliában Krisztus „fontosnak tartja azt megmutatni, hogy áldozata mint a próféciák által megígért messiási szerep történelmi betöltése csupán a régebbi szövegek fényében nyeri el teljes jelentését"12, a kultikus irodalmi hermeneutika is a bibliaihoz hasonló figurális értelmezés által igyekszik közelebb kerülni a megváltó nagy írók szent alkotásaihoz. „Nemesük" az értelmezés - az ünnep - nyelvének halott és alvó metaforái utalnak e párhuzamra, de retorikai alakzatba rendeződik maga a történet is13: mint megértési-magyarázási folyamat egyszerre szólván valamiről és e valami által valami másról, formája bizonyos mértékig mindig allegorikus. Ez az alakzat Gadamer szerint a 19. századi esztétikai gondolkodás alapja, amely rejtve, egyfajta „mitikus-allegorikus hagyományként" máig körülhatárolja a metaforikus kifejezésmód problémáját és „a lélek szimbolizáló tevékenységének szabadságát".14 Elválasztható-e egymástól egyáltalán történet és allegória? A kérdést függőben hagyva most megpróbálok inkább valamiféle allegorikus, mint történeti leíráshoz folyamodni, hiszen a kultusztörténetnek nevezett kutatási területet, melynek e konferencia előadásai is részét alkotják, éppen a beszédmódra való tudatos odafigyelés, a halott metaforák felélesztése, „szaván fogása" hozta létre. Az a gyanú, hogy „az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket, képüket vesztett pénzérmék, amelyek immár egyszerű fémek csupán, nem csengő pénzdarabok"15, nem tűnik távolinak a kultuszkutatástól, és azt a félelmet kelti bennünk, hogy lebegtetett árfolyamú „pénzünkért" talán már semmit sem kapunk, hogy kultikus, „kopott" fogalmaink cseréje abszurd, azaz „szaknyelvi zsetonjaink" beváltása, ahogy Dávidházi szintén „pénzügyi" szóképpel megfogalmazza16, a jelentés lekopása miatt már esetleg nem olyan magától értetődő, s lehet, hogy e pénz ma már nem annyira vásárlásra vagy netán tőzsdei manipulációkra, mint inkább numizmatikai vizsgálatra alkalmas. 69
