Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

I. Az irodalom ünneplése - Fábri Anna: „Egykor regényhős voltam ... ". Az irodalom kultusza Krúdy műveiben

sebbé váló - összemosódásához vezet (ami feltehetően egyáltalán nem idegen az írói intenciótól), másfelől pedig az irodalom kultuszához közelíti az olvasót, mert szinte észrevétlenül elmélyíti benne a beavatottság érzését (amely azon a meglehetősen egyszerű számításon alapul, miszerint minél kevésbé közismert nevekről van szó, annál értékesebb tudni róluk).

Az „ércnél maradandóbb emlék" Krúdy műveiben nem önmagának az elbeszélőnek van megalkotva, hanem a kortársaknak és az elődöknek. Mindebben feltehetően az a meggyőződés is ott munkált, s ezt Krúdy számos tárcában, nekrológban és egyéb - gyakorta esszéisztikus - alkalmi írásban is kifejtette, amely szerint a nemzeti emlékezet ébresztője és fenntartója, a magyar irodalom a nagyok, a zsenik, valamint a közép- és kisszerűek együttes alkotása. Ha vannak elődei és kortársai között többen mások is, akik számos tanulmányt, esszét, tárcát szenteltek a magyar irodalom történetének, nagy alkotóinak és műveinek, egy sincs, aki annyi figyelmet szentelt volna az obskúrus íróknak, költőknek és szerkesztőknek, mint Krúdy. Elmondható, hogy több száz írásában ő egymaga alkotta meg a századvégi, századfordulós irodalmi élet szürke munkásainak, kis elfeledettjeinek, szerény különceinek emlékművét.

A kegyelet hangja félreérthetetlenül kihallatszik az elbeszélő (saját) szavaiból, valahányszor a magyar irodalom múltjáról, sőt közelmúltjáról szól,7 de ironikus utalásokkal, travesztikus, sőt parodisztikus célzásokkal egyúttal olvasói értésére adja azt is, hogy az irodalom nemcsak szent ügy, hanem profán praxis is, s hogy ráadásul az irodalmi kultusz megteremtői és fenntartói a kultusz által (nemegyszer) saját érdekeiket és céljaikat szolgálják.

Sokatmondó tény, hogy Krúdy regényeinek gyakorta hőse, sőt nem egy esetben főhőse is író, s hogy a történetek leggyakoribb színhelyei között ott találjuk az irodalmi találkozóhelyeket, sőt a szerkesztőséget is. Az íróhősök közül a legtöbbször Rezeda Kázmér jelenik meg: központi szerepet játszik a legtöbb „vörös postakocsi-", illetve Alvinczi-regényben, így A vörös postakocsi, az őszi utazások a vörös postakocsin, a Nagy kópé, A kékszalag hőse, valamint a Rezeda Kázmér szép élete történeteiben. Egy Bimy nevű pályakezdő fiatal író a főhőse a Velszi hercegnek, a hozzá némiképp hasonló Józsiás pedig a századvégi magyar (egész pontosan: a pesti) irodalmi élet regényeként is értelmezhető Hét Bagolynak. Kisebb, de nagyon fontos szerepekben is feltűnnek írók, sőt némelyik visszavisszatérő alak: mint Alvinczi titkára, az öreg Szilveszter. Ő is, akárcsak Boni- fácz Béla, Szomjas Guszti vagy Dideri Dir eleven személy(ek)ről van mintázva (Szilveszter Erdélyi Gyuláról, Bonifácz Béla Pongrácz Béláról, Szomjas Guszti Kálnay Lászlóról, Dideri Dir Lengyel Gizelláról). Mind-mind Krúdy ifjúságát idéző személyek ők, az ifjú Rezeda, Bimy vagy Józsiás alakjában pedig feltűnően sok az önéletrajzi utalás, a közvetett, különböző módon elszemélyte- lenített, de rekonstruálható a vallomásosság.

Az írók vagy szerkesztők, éppúgy, mint a többi illuzionisták (a színészek és színésznők, a félvilági hölgyek vagy a lóversenynábobok és más hírhedt ha- zardőrök) egyfelől kiszolgálják a közönséget (egyúttal feltámasztják benne a folyamatos fogyasztás vágyát is), másfelől pedig formát, kifejezést adnak a kínzó, de tárgyukat megnevezni sem tudó hiányérzeteknek. Az íróhősök (akiket az életmű, vagy a Krúdy-művek méltatói gyakran és kedvvel neveztek az író hasonmásainak) regényei az irodalom (és egyéb „szent dolgok") profanizáló- dásának korszakát jelenítik meg, s ezzel együtt az ez ellenében folytatott tragikomikus, kudarcra ítélt küzdelmeket is. E művek szinte refrénszerűen közlik olvasóikkal, hogy a (századvégen) méltóságát vesztett irodalomnak (és írónak)

51