Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

I. Az irodalom ünneplése - Fábri Anna: „Egykor regényhős voltam ... ". Az irodalom kultusza Krúdy műveiben

Előszeretettel írták le Krúdyról, hogy az irodalmi ínyencek írója, arra nézve azonban legfeljebb csak utalásokat találunk, hogy mit is kell ezen értenünk. Elsősorban talán azt, hogy a Krúdy-művek finomságait, különleges narrációját, elmélyült világlátását leginkább csak a hozzáértők, a műveltek, különösen pedig maguk a szakmabeliek, az írók képesek teljességében méltányolni. (Mindez persze könnyedén kiterjeszthető bármely irodalmi mű elemzésére: ha ilyesmibe kezdünk, mindig érdemes az írótársak véleményét is számításba venni. Még ha enigmatikusan fogalmaznak is nemegyszer, többet - vagy helyesebben: mást - látnak meg egy-egy műben, mint az irodalmat hivatásszerűen feldolgozó szakemberek vagy a pusztán élvezetből [és az élvezetért] olvasó közönség.) Szinte bizonyos azonban, hogy még másról is szó van az efféle talányos jellemzésekben, többek között - kifejtetlenül - talán arról, hogy Krúdy, minden más magyar írótól különbözve, az irodalmat magát is megjelenítette, sőt szinte állandóan szerepeltette műveiben.1 Azt is mondhatnánk, hogy általában véve nem különítette el az irodalmi fikciót más (egyszerűbb vagy bonyolultabb) valóságértelmezésektől.

Valóság ugyanis nem létezik elbeszélői világában, műveiben - hangsúlyozottan - minden, de minden „csak" értelmezés, reflexió. Gyakran azt is megjelenítette, hogy az emberek többsége nagyon kevéssé önálló az értelmezések terén, s az effajta műveletekhez kész (vagy legalábbis félkész) anyagokat igényel, amelyeket kölcsönvehet, sőt eltulajdoníthat mások történeteiből, beszélgetések során kinyilvánított véleményeiből, az újságokból és a szépirodalomból. Minthogy pedig ez utóbbiaknak legsajátabb dolga az élet értelmezése: ők kínálják a legkitűnőbb példatárat. Az emberek: színésznők, hírlapírók, kurtizánok és főpincérek az irodalom nyelvén (is) szólnak, amikor egymáshoz beszélnek (az irodalom pedig mindennapos beszédfordulatokkal frissíti fel a maga könnyen avuló nyelvi választékosságát.)

Az irodalom mint viselkedési, társalgási, s ezzel együtt természetesen mint önkifejezési útmutató (mintagyűjtemény) jelenik meg számos Krúdy-műben. A hősök a legtermészetesebb dolognak tartják, hogy mások beszélnek helyettük, mint ahogy Cyrano szavaival más hódít Rostand művében, úgy használják fel férfiak és nők az irodalom szavait a maguk érdekében, céljaik elérésére. Berta, a szép vidéki állatorvosné, Rezeda szerelmi tanítómestere „könyveket küldött, és a könyvekben megjelölte azokat a helyeket, amelyeket ő maga nagy élvezettel olvasott; olykor egy hajszál, máskor egy ceruzajel mutatta, hol ábrándoztak el a szép szemek a messzi vidéki városban."2

Krúdy regényeiben, elbeszéléseiben a férfiak és nők gyakran beszélnek olvasmányaikról, sűrűn hivatkoznak irodalmi művekre, s eközben némelykor lényük legbensőbb tulajdonságait nyilvánítják ki, általában azonban csupán azt, hogy milyennek szeretnék magukat láttatni másokkal. Az irodalomról való beszéd éppúgy az önkifejezés eszköze Krúdy műveiben, mint az öltözködés, a hajviselet vagy a különféle gesztusok és szófordulatok.3 Az ifjú Rezeda hivatás és karrier, érzés és számítás, cselekvés és verbalizmus között ingadozó lényére (A vörös postakocsi történetében) ellentmondásosságát megerősítő vonásokat rajzolnak irodalmi példái és hivatkozásai: Strindberg, Karl Kraus mellett Tur- genyev, Jókai vagy éppen Cervantes emlegetését hol a sznobisztikusan kérkedő tájékozottság, hol a szívbéli vonzódás, hol pedig - a narrátort szerepet elvállalva - a szakmai megfontolás motiválja.

Krúdy szemlátomást nagy kor- és környezetfelidéző erőt tulajdonít az írók neveinek; a valaha népszerű, sőt divatos szerzők emlegetése éppúgy a közös

49