Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
I. Az irodalom ünneplése - E. Csorba Csilla: A költészet apoteózisa
E. Csorba Csilla A KÖLTÉSZET APOTEÓZISA „Volt benne valami isteni. A határtalan lobogás benne szinte földöntúli." Sikabonyi Antal Jókai Mórról1 „A művészet története állandó harcot mutat tradíció és újítás között, a forma és tartalom területén egyaránt. Ikonográfiái újításokról és átalakulásokról csak akkor beszélhetünk, ha számításba vesszük a statikus elemet, a tradícióét.... A formák és motívumok hosszú életűek, hasonlóképpen az irodalmi toposzokhoz." - állítja kiváló tanulmányában Jan Bialostocki2. A két évezred művészetén visszatekintve láthatjuk, hogy azok a képek, amelyek „alapvető típusaikban már a kereszténység előtti korban is" léteztek, s mélyen az emberi szellem előtörténetében gyökereztek, állandó ikonográfiái átalakuláson, változáson mennek át megőrizve őseredetű, maradandó elemeiket. A klasszikus görög kultúra, majd a Római Birodalom művészete ötvözve a Keletről jött művészi hatást olyan forrást, bázist jelentett, amelyre a keresztény művészet kifejezőeszközöket keresve támaszkodhatott. „A középkori és reneszánsz képeknek ez az új repertoárja, melyet számos ikonológiai lexikonba és emblémás könyvbe rendeztek, főként a vallásos európai művészetben, a XIX. század végéig, egyes esetben egészen a mi korunkig élő maradt." Az általa kerettémáknak nevezett archetipikus képek elemzését végző Bialostocki a múlt és jelen, a keresztény vallási és világi tartalmak összeolvadásában leginkább olyan esetekben lát példát, amikor a képek „különleges és tipikus jelentéssel vannak telítve." Ilyen, az ókorra visszamenő, de a rákövetkező századokban is egyértelmű szellemi szimbolikát hordozó téma az apoteózis: az élő, vagy holt személyek megdicsőülésének, istenülésének jelenete. Az elkövetkezendőkben az apoteó- zis-téma ókori eredetére, a középkorban és az újkorban erre ráépülő vagy azzal azonos vallási-világi képi szimbólumokra utalnék annak érdekében, hogy témám: a 19. század második felének magyar írói az apoteózis tükrében - megalapozott tárgyalást nyerhessen. További elemzésemben azt kívánom kimutatni, hogy a létező legünnepélyesebb megdicsőülési forma, az apoteózis általános kifejezőeszközei milyen speciális tartalmat, vonásokat nyernek az írók, az irodalom, pontosan Kazinczy, Petőfi, Jókai esetében, illetve, hogy a romantika, majd a historizmus ikonográfiája, irodalmi-retorikai toposzkészlete, ünneplési rítusa hogy érvényesül hármójuknál. Az apoteózis rövid története Az apoteózis hagyománya az antik történelem kezdeteihez vezet vissza, amikor földi halandók kiváló érdemeik, tulajdonságaik miatt a hagyományozott köztudatban az Olymposzra juthattak, illetve isteni tiszteletben részesültek így a harcokban kimagaslót nyújtó hősök, mint Lykurgosz Spártában, vagy a Maratonnál elesettek. 35
