Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

I. Az irodalom ünneplése - E. Csorba Csilla: A költészet apoteózisa

Az apoteózis ceremóniája Nagy Sándor uralomra jutásával a görög, egyiptomi, perzsa tradícióból született újjá, e folyamat időben a hellenizmus korszakára tehető. Nagy Sándor Egyiptom meghódítása után Amman fiának tulajdonította magát, hogy a fáraók jogos utódjának tekintsék. Utódai, a Ptolemaio- szok hasonló igénnyel léptek fel. II. Ptolemaiosz már életében istenként ünnepeltette magát, s templomot emeltetett kultusza számára. A hatalom-istenítés a köztársaság bukása után Rómába is áttevődött Az ún. consecratio, a császár vagy császárné istenítése a szenátus, vagy a következő császár döntése alapján született meg. Julius Caesart is már életében istenként tisztelték, s halála után a hivatalos kinyilatkoztatások szerint az istenek sorába emelkedett.3 Ovidius az Átváltozásokban így ír erről: „ott áll a Kegyes Vénus, úgy hogy más ki sem látta, és Caesar lelkét mielőtt az a légbe oszolna, vette magához, hogy társul vigye égi tüzekhez, míg viszi, látja, kigyúl, és érzi, éget: azonnal messze bocsátja öléből: száll magasabbra a holdnál, üstöké lángot vet, tág térbe húzza magával, csillagként sugároz"4 .Ovidius az ókori római halotti szertartást írja le, amely során a meghalt császár viaszképét hét napig elefántcsont ravatalon állították ki, majd a Mars mezőre vagy a Fórumra vitték, máglyára helyezték, amelyet az új császár gyújtott meg. A máglya tetejéről felszálló sas a császár lelkét volt hivatva az égbe szállítani. Ettől kezdve az isteni-Divus kifejezés illette a volt uralkodót. A fennmaradt ókori ábrázolásokon a szárnyas géniusz emeli égbe az elhunytakat, vagy szárnyas paripa repíti, vagy a kiterjesztett szárnyú sas viszi a halhatatlanságba a császári uralkodót. (Ugyanezek a képi szimbólumok másmás történeti keretben a 19. század végéig nyomon követhetők.) Az apoteózis fogalmát kereszténység elterjedésével is megőrizték: a régiek által alkotott formák szakrális-vallási köntösben éltek tovább az évszázadok során, - a reneszánsz idején, a barokkban — a képzőművészeti ábrázolásokon és az irodalmi alkotásokban. A katolikus vallás elsősorban nagy szentjeit emelte az isteni trónus közelébe, mint pl. az André Pozzo (1642-1709) Szent Ignác apoteózisa (1685) című festményén látható, de világi uralkodók is gyakran kerültek - festők által megörökítve - ilyen kiemelt helyzetbe, mint pl. Nagy Frigyes égbe emelési jelenete Daniel Nikolaus Chodowieczkinél (1726-1801) vagy Napóleon apoteózisa (1853) J. A. Dominique Ingres festményén. A magyar barokk művészetben is számos apoteózis-ábrázolással találkozunk: az égből áradó fénysugár a jelképes mellékfigurákkal (pl. Pietas, Sapientia, Religio) körülvett, a kortársak által értett allegorikus tartalmakkal felruházott főalakra áradt.5 „A nagy ember csodálatát - melyet a historizmus ébresztett fel - már a felvilágosodás kora az emberiség vallásává kiáltotta ki. A hősök és művészek tisztelete azonban csak a 19. század művészetében nyeri el mitológiáját, szimbolikus típusait és egyezményes ikonográfiáját." - állapítja meg a kultusztörténettel behatóan foglakozó Werner Hofmann.6

Az egyes személyiség istenítéséről (hős, vezér, mártír) szóló ábrázolások az általános formaadáson túl a keresztény ikonográfia eszközkészletével, vagy világi, humanista allegorikus jelentéssel bővültek. A sémákba mindig új tartalmat töltöttek. E rendkívül összetett vonulatból a művészkultusz legünnepélyesebb formáját elemezve a 19. század második fele magyar irodalmának három szereplőjét (Kazinczy, Petőfi és Jókai) emelem ki, az ő példájukon át vizsgálom az apoteózis megjelenésének különböző lehetőségeit, eszközkészletét, képző- művészeti és retorikai megnyilvánulásformáit. Az apoteózis fogalmát kiterjesztem, a megdicsőülést a földöntúlival (szent, próféta, őrangyal) azonosítom, s nem csupán a valóságos ISTEN-né válásról értekezem.

36