Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
VI. Ünnepi alkalmak - alkalmi ünnepek - Botka Ferenc: Egy hiányzó kultuszhely: a sajtómúzeum
talmaz, amikor 1879-ben országos hírlapkönyvtár létesítését tűzte ki célul és tizenöt éven át - megszerezve a Magyar Nemzeti Múzeum és a szélesebb kulturális vezetés támogatását - kitartó és szenvedélyes munkával gyűjtötte egybe - felhívásokkal, személyes vidéki körutakkal és jogi eszközökkel - a magyar hírlapirodalom korábbi emlékeit. S a maga eszközeivel - végeredményben elvégezte a feltárást is azzal, hogy 1862-től - éves összesítésben - adott képet a Vasárnapi Újságban, majd 1895-től, a „zsurnalotéka" megvalósítását követően a Magyar Könyvszemle című szakfolyóiratban.10 Mindezen túlmenően vállalta a sajtó repertorizálásának sziszifuszi munkáját is, amely - három vaskos kötetben - az 1731 és 1180 között megjelent lapok tartalmi feltárását jelentette.11 (id. Szinnyei József példátlan szorgalmának jelzéseként ehelyütt megemlítjük a Magyar írók élete és munkái 14 kötetét, amelyek szintén a sajtó feltárásának egyfajta változataként is felfoghatók.) A nehézségek azonban már ekkor jelentkeztek. 1907-től, miután a Magyar- országon megjelent sajtótermékek száma már ezrekben volt mérhető, Szinnyei a Magyar Könyvszemlében már csak a változásokat regisztrálta.12 S a sajtó mennyiségi felfutása nem tette lehetővé a repertórium folytatását sem. Mindez messze meghaladta egyetlen ember lelkesedését. Szinnyei 1913-ban bekövetkezett halála után a gyűjtését befogadó és gondozó intézmény, a Magyar Nemzeti Múzeum, majd az önállóvá vált Országos Széchényi Könyvtár egyre távolodott a sajtómúzeum gondolatától. A gyűjtést egyrészt megnehezítette a trianoni béke, másrészt a feltárás is egyre vontatottabban haladt. A következőkben egyedül Kemény György összefoglalása jelent meg az 1911-1940 közötti évekből. Az önálló osztályként működő hírlaptár utolsó ilyen fellángolása volt Dezsényi Béla és Falvy Zoltán leírása az ország 1945-től. 1954-ig megjelent sajtójáról. Utána csak a hírlaptári különgyűjtemény 1969-ben bekövetkezett megszüntetése következett.15 Az újfajta regisztrálás megelégszik a könyvtárba beérkező új periodikumok első számainak jelzésév- el.16 (Mintha lexikonaink is csupán azt „vállalnák", hogy a címszavak kizárólag a születési adatok regisztrálásából álljanak. Erre mondják: no comment.) Az egykori Hírlaptár s utóbb az Országos Széchenyi Könyvtár - a lelkes kezdet után - tehát nem valósította meg a sajtómúzeum eszméjét. S gyakorlatilag el is határolta magát ettől. Legyünk tárgyilagosak: ez nem is volt - mint nemzeti könyvtárnak - közvetlen kötelessége. A sajtómúzeum gondolatában szereplő gyűjteményezési és feldolgozási feladatok egy részét, amely szorosan véve id. Szinnyei József személyéhez volt kötve, fokozatosan elhagyta, majd a mikrofilmezés beindulásával magát a gyűjteményt is egyre messzebb tolta az olvasótól. (S ha a sajtó feltárását célul tűző kutatások előfeltételeit nézzük: a források technikai elidegenítésével nem elősegítette, hanem egyszerűen akadályozta e munkát.) Nem célunk, hogy ehelyütt a sajtómúzeumok szélesebb nemzetközi körképét is felvázoljuk, ezért a tárgykörünkbe tartozó kezdeményezések közül csak két - tipológiailag elkülönülő - példára hívnánk fel a figyelmet: az aacheni és a dortmundi sajtómúzeumokra. Mindkét gyűjtemény - a magyar példától eltérően - tudatosan vállalta az önálló sajtómúzeum megteremtését; gyűjtésük és feldolgozásuk módszerei azonban sokban különböznek egymástól.12 Az elsőség az 1886-ban alapított aacheni Internationales Zeitungsmuseu- mot illeti. Alapítója - id. Szinnyei Józsefhez hasonlóan - szakmai fantaszta volt. Oscar von Forckenbeck ügyvédnek készült - míg huszonéves korában 290
