Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

IV. Ünnepi hagyományok születése - Császtvay Tünde: Az elveszett és megtalált holttest(ek) esete. Vas Gereben dicsteljes elparentálása

csak sejtené, hogy a magyar nemzet nem engedheti az ő hamvait idegenekkel közös sírba szorítani. Elhoztuk tehát, hogy itt a honi hantok alatt porladhasson el. Adjon neki itt a magyarok Istene örök nyugodalmat. Fényeskedjék neki a művei szelleméből felsugárzó elismerés.« A beszéd után Kiszovics József apátkanonok, orsz. képviselő beszentelte a tetemet."13

Ezután Vadnay Károly emelkedett szólásra: „Megilletődve állunk koporsódnál, kihűlt hamvaid előtt, melyek immár tizenhét esztendő óta pihennek. Nem elvesztésedet siratjuk ez órában, mert hisz azok is, akik egykor barátaid közé tartoztunk, oly hosszú időn át megszokhattuk a komor, kérlelhetetlen tényt, hogy már rég az árnyak és emlékek világában vagy! Sőt az ünnepélybe, melyet kegyelet s az érdemek iránti lelkesülés hoztak létre, inkább fölemelő, mint nyomasztó érzés vegyül.... Tisztelt barátaim! Épp jókor hoztátok haza e hamvakat, oly időben, midőn a Vas Gereben tollának erős magyarságára mutatni mintegy irodalmi szükséggé vált. ... Áldottak legyenek haló poraikban mindazok a nemes írók, kiknek művei és példái a nemzeti szellem ápolására, izmosítására serkentik az új nemzedékeket, s legyenek köztük megáldva e most hazaszállított drága hamvak, melyeknek síri álma annál édesdebb lehet, mennél jobban fog éledni, erősödni, virágozni e nemzet és annak leikétől lelkedzett szülöttje: a hazai irodalom!"14 „Éljenzés fogadta ezt a beszédet - fejezte be tudósítását a Budapesti Hírlap munkatársa -, melynek elmondása után a népszínházi énekkar a Szózatot énekelte el, aztán elhelyezték a koszorúkat a sírban, a koporsó fölött, s a kegyeletes ünnep véget ért. Este a Vas Gereben-Bizottság és a küldöttség tagjai gyásztort ültek a Sziklay-féle étteremben."15 Másnap délelőtt 10 órakor pedig szentmisét tartottak emlékére a ferenciek templomában.

Vas Gereben újratemetése tehát példaadóan zajlott le. De holtteste amint hazaérkezett, máris újra elveszett. A korpusz elporladhatatlan, nemzeti szent ereklyévé változott, és az „eredeti nemzeties szellemű" és a „megtisztult igaz magyar nyelvű" irodalom jelképévé lett.

A korpulens belletrista

Természetes volt, hogy a másodtemetés hírlapírók és írók sorát buzdította megszólalásra és a Vas Gereben-jelenség megvitatására. Bár a kortársi visszaemlékezések erre vonatkozó félmondatai és az eddigi olvasmánytörténeti kutatások megállapításai meglehetősen hézagosak, úgy tűnik, hogy a korábban Jókai népszerűségével vetekedő Vas Gereben olvasottsága, népszerűsége már halálát megelőzően és azt követően, a múlt század 60-70-80-as éveiben jócskán megcsappant. Több kortársának visszaemlékezése szerint legnépszerűbb műveit ez idő tájt nem, vagy csak nehézségek árán lehetett fellelni, mivel könyveit korábban a szó szoros értelmében valósággal szétolvasták, a hatvanas években írt regényei pedig nemigen nyerték el az olvasók tetszését. (Vas Gerebennek a népszerűségi listán való újbóli felkapaszkodása majd éppen az újratemetés lázában, 1886-ban megindított, tizenkét kötetes összkiadásnak lesz betudható.)

Egyre kikerülhetetlenebb tehát a kérdés, mivel magyarázható akkor, hogy Vas Gereben, a népszerűségét, a divatját múlt író holtában, az 1880-as évek közepén a nemzeti magyar irodalom világítóoszlopává magasodott?

A legkézenfekvőbb magyarázatot sutba dobhatjuk, hiszen a kritikusok és az elemzők mindegyike szükségét érezte azonnal leszögezni, hogy Vas Gereben felemlegetése korántsem jelenti szépírói munkásságának esztétikai át214