Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
IV. Ünnepi hagyományok születése - Andor Csaba: A gondolkodó kultusza. A korai Madách-kultusz
keblű fija, / A' közjogok zöld asztalán / Vitázó dalia."12 E versnek azonban már csak azért sem lehetett számottevő hatása a Madách-kultuszra, mivel ekkor még a megénekelt barátot csupán Nógrád megyében ismerik. Nem változik a helyzet akkor sem, amikor 1861-ben Lisznyai Szent porszem c. verse megjelenik, amelyet már Madách Imrének ajánl a szerző.13 Egészen más a helyzet Eötvös Károly versével, amely 1862 végén lát napvilágot Tudomány és mivelődés címmel, s amelynek alcímében "»Az ember tragédiája« szerzőjének" ajánlás áll.14 A Tragédiával szembeni legsúlyosabb ellenérv - a kezdetektől napjainkig - a mű eredetiségével, pontosabban szólva annak hiányával kapcsolatban fogalmazódott meg, s legszélsőségesebb formája az volt, amely egyszerűen gyenge Faust-utánzattá degradálta a Tragédiát. A korai fordítók bizonyára ezt a vélekedést is cáfolni kívánták, amikor elsőként éppen német nyelvre kezdték el fordítani a drámai költeményt, bízva abban: ha bebizonyosodik, hogy a mű a németajkú olvasóközönség előtt is kiállja az összehasonlítás próbáját, akkor ez perdöntő érv lehet a „Faust-utánzat" vádjával szemben. Adolf Dux két héttel a mű megjelenése után, 1862. január 26-án már nemcsak ismertetést közöl a Pester Lloydban, hanem fordításrészleteket is közread, amelyeket aztán két további lapszámban folytat.15 Igaz, ehhez mérten viszonylag sokáig, 1865-ig kell várni, amíg könyvként is megjelenik a Tragédia német nyelvű fordítása. Ezen a ponton abba is hagynám a korai Madách-kultusz kialakulásával kapcsolatos információk ismertetését, hiszen a szerző halálával egy új fejezet, a kultusz kibontakozásának korszaka kezdődik, amely nem annyira egy előadásnak, mint inkább egy monográfiának lehetne a tárgya. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy a szerző halálától a mai napig tartó időszak Madách-kul- tusza megítélésem szerint felerészben egyetlen személy érdeme: Paulay Edéé. Abban ugyanis, hogy a Tragédia ismert műből közismert mű lett, s hogy ezzel párhuzamosan a Madách-kultusz több mint száz éven át folyamatosan fennmaradhatott, az ő tevékenysége volt a meghatározó: a színpadi művet valószínűleg egy évad alatt több ember ismerhette meg, mint ahányan korábban a könyvet elolvasták. A Madách-kultusszal kapcsolatban azonban hátra van még egy izgalmas kérdés megválaszolása: vajon kit ünnepeltek Madáchban a kortársak s kit az utókor? Kinek a kultuszáról beszélhetünk? A költőéről aligha. Láttuk, maga Arany is azt írta Tompának: „Kár, hogy verselni nem jól tud, nyelve sem ment hibáktól." Valójában a drámaíró kultuszáról sem beszélhetünk. Már csak azért sem, mert a Madách-kultusz - mint láttuk - már a szerző életében elkezdődött, jóllehet ekkor még egyetlen drámája sem volt ismert, a főmű színre vitelére pedig csak évtizedek múltán került sor. Ha meg akarjuk fejteni a Madách-kultusz „titkát", akkor érdemes odafigyelnünk arra, amire Arany is felfigyelt: ő ugyanis a szerző eredetisége mellett egyetlen pozitívumot tartott szükségesnek hangsúlyozni: „Hatalmas gondolatokkal teljes." Érdekes, hogy Szász Károly is „bölcs éneklő"-nek nevezi Madá- chot már idézett versében. Mint ahogy Lisznyai is - igaz, majd' húsz évvel korábban - „vitázó daliá"-ról szólt. Ezek a meglátások arról tanúskodnak, hogy a kortársak nem a költőt vagy a drámaírót, nem is a politikust, hanem elsősorban a gondolkodót tisztelték Madáchban. Hogy mennyire így volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy végül is a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta. Joggal kérdezhetnénk: ugyan milyen alapon? 208
