Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

IV. Ünnepi hagyományok születése - Andor Csaba: A gondolkodó kultusza. A korai Madách-kultusz

Hiszen Madách tudományos tevékenységéből életében szinte semmi sem látott napvilágot. A Kisfaludy Társaságban elmondott beszédén kívül maga az akadémiai székfoglaló az egyetlen tudományos munka, amely a kortársak előtt ismertté vált. Madáchot tehát nem valami másért, hanem kizárólag Az ember tragédiájáért érte a megtiszteltetés.

(Mindazonáltal nagy kár, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységével kapcsolatban szinte alig maradt fenn dokumentum, így aztán Madách akadémikussá választásának hátterét sem ismerjük. Nem tudjuk, ki, mikor, kiknek és milyen indoklással tett rá javaslatot, hányán szavaztak mellette és ellene; egyáltalán: a Magyar Tudományos Akadémián egyetlen iratot sem őriztek meg, amely Madách akadémikusságával összefüggne. Csupán egy - a címzett által megőrzött - szűkszavú hivatalos levél s a hozzá csatolt okmány tanúsítja, hogy valóban akadémikus volt; maga az MTA akár le is tagadhatná!)

Ha jobban belegondolunk, a Tragédiáról szóló méltatások is rendszerint az abban megfogalmazott gondolatokat méltatták, és ritkán dicsérték a mű nyelvezetét vagy a költő poétikai eszköztárát, a megvalósítás módját. Mindezek alapján joggal kijelenthetjük, hogy a Madách-kultusz - megjelenésekor - a gondolkodó kultusza volt és semmi esetre sem a költőé vagy a drámaíróé. Madáchot ugyan - legjobb tudomásom szerint - kortársai nem nevezték filozófusnak, sőt, az ezzel rokon értelmű magyar szót, a bölcselkedőt is ritkán használták vele kapcsolatban, mégis olyan módon méltatták, ami egyértelművé teszi, hogy elsősorban gondolkodóként tartották számon. Még Erdélyi szigorú bírálata is ezt támasztja alá; Madách régi ismerőse nem a költővel vagy a drámaíróval vitatkozik, hanem a történésszel, a filozófussal, a bölcselővel; nem a drámai szerkezet, hanem sokkal inkább a műben megjelenített történelmi szerkezet a kritika tárgya.

Ha abból az analitikus filozófiai iskolák által is támogatott pragmatikus szemantikai koncepcióból indulunk ki, amely szerint egy szó jelentése nem más, mint használati szabályainak összessége, akkor ezt az elképzelést hellyel-köz- zel az írókra, költőkre is alkalmazhatjuk. E felfogás értelmében nem az az igazán érdekes, hogy mit gondolt Madách (ilyen kérdést a verifikációs problémák miatt egyébként sem tanácsos feltenni), vagy hogy mit szándékozott kifejezni, hanem inkább az a mód érdemel különös figyelmet, ahogyan Madáchot használták: Madách jelentőségét és a Madách-kultuszt akkor érthetjük meg igazán, ha a szerző és életműve használati módját vizsgáljuk.

Amint láttuk, Madáchot kezdettől fogva filozófusként használták, legfőképpen azok, akik helyzetükből adódóan a közvéleményt is befolyásolták. Ehhez a használati módhoz csatlakozott az MTA is azzal, hogy levelező taggá választotta. Igaz, a gróf Dessewffy Emil által aláírt oklevél szerint az intézményt „a tudomány mívelése és terjesztésére egyszersmind a magyar nyelv emelésére" alapították, s így - indoklás hiányában - akár azt is gondolhatjuk, hogy a magyar nyelv emelése lehetett a megválasztás oka. Ha így volt, az mindenesetre azt jelentené, hogy az MTA merőben más álláspontra helyezkedett a szerző művével kapcsolatban, mint a korabeli kritika, amely Madách nyelvi leleményét egyáltalán nem dicsérte. De valószínűbbnek kell tartanunk, hogy inkább a Tragédiában található gondolatokat méltányolta az Akadémia, mintsem azok kifejezési formáját, annál is inkább, mivel az ott tevékenykedők egy része maga is „népszerűsítette" Madáchot (pl. Toldy Ferenc). Mint ahogy arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy sem a Kisfaludy Társaság, sem az MTA esetében a székfoglaló nem nyelvi, hanem esztétikai, vagyis végső soron filozófiai kér209