Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

IV. Ünnepi hagyományok születése - Keresztesné Várhelyi Ilona: Egy kultusz metamorfózisai. A kultuszképződés modellje a debreceni Csokonai-kultusz fejlődésében

kozó vallási, történelmi és irodalmi kultuszokat a politika a praktikum szempontjából szelektálja, és az ideológiailag nem kívánatosakat „felülírja" kényszerű kultusz-pótlékokkal. Kétségtelen, hogy az ilyen módon kontraszelektált kultuszok is egyfajta kultúrát teremtettek: dekoratív legendákkal cizellált program-alkotások gazdag konkolytermését eredményezték. Ennél is magasabb szellemi szemétdombokat épített az a hazugságokból halmozott mesterséges konstrukció, amelyek ünnepelhetetlen irodalmi és történelmi alkalmak és személyiségek piedesztáljaként szolgáltak.

Az értékszemlélet eltorzításával, a rossz vagy közepes nagyszerűnek minősítésével, a jóval szemben fenntartások manipulálódtak az esztétikailag pallé- rozatlan köztudat mélyére. Ahogy az ideológia az „átírt" családi és nemzeti ünneplés sokszázados szokásainak (a keresztelő, esküvő, temetés, augusztus 20.) új, „szocialista" tartalmába is megtévesztésül belecsempészett valamit a hajdanvolt egyházi formákból, úgy a nemzeti és egyházi ünnepek helyébe telepített áprilisi, májusi, novemberi internacionalista „processziókban" is felismerhetők voltak a valláspótlék „dermedésgátló" adalék-anyagai.

Az irodalmi kultuszok sem jártak sokkal jobban. A kispolgári csökevény- nek minősített ünneplési formák (koszorúk, serlegek, társas vacsorák) helyett az ünnepek arra szolgáltak, hogy egy új kultúra mesterséges ideológiai táptalaját hozzák létre. Ebben a mesterséges talajban bizonyos növekedés megindult, a kultúra három T-je által „klimatizált" laboratóriumi körülmények között. Bőséges „fejtrágyázással" még a társadalmi átültetés, „kipalántázás" is sikeres volt. Ám egyszer csak kiderült, hogy ezek a palánták természetes közegben elvadulnak, gyomok módjára elszívják a tápanyagokat az árnyékukban így elkorcsosuló, terméketlenné váló régi hagyományoktól. A helyi kultuszok jelentős részének is ez lett a sorsa. De a megtartó erejű kultuszok fennmaradásuk érdekében képesek voltak a metamorfózisra, „bebábozódva" várták a jobb időket, vagy hernyóként araszolgatták életüket. A hetvenes-nyolcvanas évekre az ideológiai fellazulás több levegőt juttatott a helyi hagyományoknak. A kilencvenes évekre pedig visszatértek a századfordulós reflexek; színpompás pillangókká változtak a hernyók, bábok. Debrecenben a cívis-óvatosság meghosszabbította a bebábozódottság idejét. A kultusz azonban nem sokáig bírja a föld alatt, hiszen éppen a megnyilvánulási formák éltetik.

Csokonai Debrecene, avagy a kultuszképződés alapja

Debrecen sajátos arculatát igen jellemzően - mondhatni: modellértékűén - formálta a kultusz. Az a sajátos parasztpolgári mentalitás, ami a hajdani cívisvároson nagyváros koráig rajtafelejtette lenyomatát, sokféle kultuszból táplálkozik. Múltbeli irodalmi, történelmi, egyházi nagyságai az „illegalitásban" annál fontosabbak lettek, minél inkább előírták, hogy helyettük kit lehet, kit kell ünnepelni. Az ideológiai felépítmény összeomlása után mégsem tört felszínre ez a páratlan gazdagság.

„A Maradandóság Városában" a költők, írók bősége ellenére is csak egyetlen igazi, természetes irodalmi kultusz alakult ki, a Csokonaié. Ez a kultusz ugyanis a társadalmat két irányból is átjárta, mint maga az életmű is: magas kultúrát is teremtett, meg folklorizálódott is, vagyis minden társadalmi réteg képes volt saját „olvasatában" értelmezni a Csokonai-jelenséget. Éppen ezért Csokonai debreceni kultusza szemléletesen modellálja a kultusz és kultúra189