Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Lakner Lajos: Irodalmi kultusz, identitás, legitimáció

feldúlni a Társaság belső békéjét", s hogy „azt az irányt, melyhez a Társaság többsége csatlakozni látszik, sem erkölcsi, sem hazafias érzésével összeegyeztetni nem tudja"75. Varghának tehát Babits taggá választása esetén radikálisan módosítania kellett volna értelmi világát, ez a változtatás azonban alapjaiban rengette volna meg identitását. Kénytelen lett volna úgy tekinteni magára, mint a múlt érdektelen, jövő nélküli szeletének képviselőjére. Az antropológiai érdek szem előtt tartása azért is fontos, hogy a kultusz papjaira ne mint komikus, nevetséges figurákra tekintsünk, hisz ezzel rögtön rövidre zárjuk értelmezésünket. A megértés feltétele ugyanis, hogy tárgya megőrizze másságát. Ez esetünkben többek között azt jelenti, hogy nem vonhatjuk kétségbe a kultuszban résztvevők hitét. Ami pedig a nagyság utáni vágyat illeti, ez minden irodalmi kultusz eredetéhez visz vissza bennünket. E kultuszok ugyanis a polgárosodás termékei, „az ember magataremtette (társadalmi) értékeinek és az értékeket létrehozóknak" teremtenek helyet „a homogén nemzeti emlékezetben csakúgy, mint a polgári nemzet létrejöttében: a kultikus személyek és eszmék jelentik az új társadalmi réteg kohéziós erejét, azonosságtudatát, kapcsolatainak alapját"76. Vagyis a kultusz végül is mindig „nagy ember"-rel szembesít bennünket, aki „cselekedetei és tehetsége révén lett naggyá"77. E ponton ragadható meg talán leginkább a kultusz kétarcúsága. Egyfelől az alkotó „nagy ember"-re tekint, másfelől gátolja a teremtő tetteket. Nem lehet véletlen, hogy oly sok kistehetségű ember fordult kompenzációs igénnyel a kultuszhoz, s az sem, hogy gyakran (például a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság esetében) államilag-hatalmilag megalapozott legitimációba fordul át az értékek tudatán alapuló önlegitimáció.

Irodalmi kultusz és ideológia

Talán az eddigiekből is világosan kitűnt, milyen mélyen átjárják a kultuszokat a legitimáció és az identitás teremtés-őrzés mechanizmusai. Ezért is lehet kitűnő terep az ideológiák számára, hisz ezek funkciója is egyrészt valamely értelmi világ és rendszer legitimálása, másrészt az egyéni identitás stabilitásának biztosítása.

Nem szükséges, hogy felidézzük az ideológia fogalmának történeti változásait, mint ahogy az sem, hogy megpróbáljuk összevetni és összehangolni a különböző ideológia-felfogásokat. Ezek eltérését jórészt az magyarázza, hogy az ideológia lokalizálhatósága tekintetében nincs konszenzus. Egyes társadalom- tudósok úgy vélik, hogy a társadalmi szféra minden eleméhez kapcsolódhatnak ideológiai tényezők, mások viszont amellett érvelnek, hogy az ideológia ennek ellenére mégiscsak külön, zárt rendszerként működik. Fölösleges, hogy e vitába belebonyolódjunk, számunkra elég, hogy az ideológia-kutatások számos megállapítása hasznos lehet a kultusz társadalmi létének és hatásának megértéséhez. Annál inkább fontos azonban az ideológia e régióban szokásos negatív megítélését árnyalnunk. Mégpedig azért, hogy az irodalmi kultusszal szembeni előítéleteket és előfeltevéseket finomítsuk, és módosítsunk a hozzá való viszony eleve elutasító jellegén. Dávidházi Péter Shakespeare-könyvét olvasva például határozottan az volt az érzésünk, hogy a kultusz jellemzésekor tudatosan kerüli az ideológia szót. Vélhetően nemcsak azért, mert célja elsősorban az irodalmi kultusz immanens, a kultúra más területeitől való elhatárolásra szolgáló jegyeinek feltárása volt, hanem talán azért is, hogy a kultuszkutatás önállósága megmaradjon, ne olvadjon bele az ideológiakritikába ill. meg161