Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Dávidházi Péter: Irodalomtörténet és ünnepi beszéd
Dávidházi Péter IRODALOMTÖRTÉNET ÉS ÜNNEPI BESZÉD Ki tudná elfelejteni, bármilyen rég olvasta, A magyar irodalom kis-tükre sejtelmes nyitóbekezdését? A millenniumi kiadás címlapján Beöthy tekintélyes neve tudományos művet ígért, szövege azonban regénybe, már-már eposzba illő leírással kezdődött, megidézve a magyarság nomád archetípusát. „Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a Vol- ga-meíléki pusztán nyugodtan áll és figyel." Az első mondatban felderengő sziluett néhány tollvonás nyomán megtelt részletekkel: kicsiny lovon csúcsos sipkájú, párduckacagányos dalia, vállán tegzével, oldalán perzsa karddal, amint fürkészve végigpillant a napsütötte síkon; nem képzeleg, csak azzal törődik, amit világosan lát; mindenre elszántan várja az ellenséget, érzi saját erejét, bízik közössége jövőjében, lelke telve fajtája szeretetével. Az életképszerű indítás nem öncélú: a második bekezdés reflexiója szerint a magányos őrszem alakja „nemcsak az ősi magyarság életmódjából, hanem a magyar szellem mivoltából és fejlődéséből is sokat megmagyaráz". (A pusztai nomád magyar népről itt még önmagában esik szó, de későbbi kiadásokban már a hunokkal és avarokkal együtt, egész családfa részeként: „Eredetileg Közép-Azsia népeinek abba az ősi nagy közösségébe tartozott, melyet talaj, éghajlat, életmód öröklő és alakító befolyása foglalt össze s amelyet ma turáninak szoktak nevezni.") A lovas ős leikébe gyökerezett kezdeti (természeti és erkölcsi) hatások maradandó jelleget adtak; e fejezetben a tudós csakugyan ebből vezeti le a magyar lélek alaptulajdonságát, vagyis a minden idegen elemet magához hasonító és a nemzeti érdek szolgálatába állító képességét. A könyvecske további részeiben ezt mint a magyar irodalom uralkodó jellemvonását kísérhetjük végig történeti korszakai során, hogy a zárófejezetben még egyszer visszatérjünk a nyitóképhez. „Mindannyiunkban van egy csepp a vol- gamenti lovas véréből, - és ez a csepp jellemző eleme irodalmunknak." Ugyanez a megfeleltetés érvényes Beöthy szerint a XIX. század két nagy költőjére, akiknek származásbeli különbsége itt föl sem vetődik. „A Volga pusztáinak végtelenén szerető ámulattal csüggő vitéz szemei: a bihari rónán s a Tisza síkján gyönyörködő Petőfinek és Aranynak szemei, melyeknek tekintetét fajunk ős fejlődése élesítette ki, s legnyájasabb melegök és legtüzesebb szikráik is e faj alaptulajdonaiból és szere- tetéből áradnak. [...] Az az erős és ügyes, Teles Ede: Beöthy Zsolt plakett, 1908. fajáért minden veszélylyel szembeszállani Petőfi Irodalmi Múzeum 137
