Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
III. Ünnep, irodalom, kisajátítás - Dávidházi Péter: Irodalomtörténet és ünnepi beszéd
kész s ebben felsőbbségét érző lovas, amint a századok során mindig feltámadt, ha szükség volt rá: lelkűnknek és költői világunknak is legkedvesebb és legjellemzőbb alakja maradt. Petőfi ennek az eszménynek nemcsak nagy költője, hanem hősi képviselője és áldozata." Végül Beöthy az összetartozás ethoszá- nak retorikai jelével, többes szám első személyben összefoglalja nagyhatású tételét, miszerint „a mi irodalmunk nemcsak kifejezte, hanem fenntartotta a nemzeti lelket", kifejti, hogy ez a lélek adja a nemzet erejét, és zárómondatában emlékeztet arra, hogy ebben az összefüggésben milyen sokat köszönhet a magyar irodalomnak az európai civilizáció. „Ha már ez a magyar nemzeti erő tett és tesz szolgálatot az európai műveltségnek, a határvédelem százados harcaiban: ez a védelmezett emberi műveltség köszönettel és megbecsüléssel tartozik a mi szerény irodalmunknak, mely az őt védelmező magyarság erejét fen tartotta1." Beöthy eredetmondai nyitóképből kibontott irodalomtörténetében az irodalom története maga is egy átfogó szellemi eredetmondává lényegül át, az ezeréves állam kultúrájának ünneplésére. Eredetmondának nevezem az idenütás elbeszélés általi meghatározásának minden olyan kísérletét, amely a közösséget reprezentálni hivatott szöveg segítségével, történelmi és mitikus elbeszélés révén a közösség alapértékeit a belátható történelem kezdetéig vezeti vissza, mégpedig kettős vindikációjuk szándékával, vagyis földi érvelésű indoklásukon túl egyszersmind transzcendens igazolásukat sugallva. Beöthy művében mindez együtt van. Eredetmondaként szolgáló irodalomtörténete a nemzet (ri- coeur-i értelemben vett) narratív identitását2 keresi, a történetben megnyilvánuló közösségi lényeget, mely a viszontagságos események sokféle hatását folyamatosan a maga hasonlatosságára formálja. Ez a történetben érvényesülő nemzeti identitás nem úgy jelenik meg, mint a logikai önazonosságot vagy genetikai folytonosságot helyettesíteni képes, sőt azoknál lényegibb alternatíva (ahogy Ricoeurnél az „identité narrative"), hanem azokkal együtt és kritériumaikat mérvadóként elfogadva. Noha Beöthy valamennyire metaforikusán érti, hogy a volgai lovas véréből ott van egy csepp „mindnyájunkban" s jellemzője „irodalmunknak", ő írásaiban és cselekedeteiben a nemzethez tartozónak ismerte el a hazafias érzelmű beolvadottakat, lettek légyen származásukban szlávok, németek3 vagy zsidók,4 a vérségi folyamatosság szempontjának kiemelése metaforikusán értve is a genetikai identitás épen maradását teszi meg a narratív identitás (és logikai önazonosság) egyik ismérvének, sőt feltételének. A vérség hallgatólagos metaforizálása persze csak egyik jele annak, hogyan tudja Beöthy összeegyeztetni a céljai szempontjából ideálist a csakugyan megtörténttel, s hogyan kerülnek a narratív identitást kirajzolni hivatott történetbe mitikus és fiktív elemek. Szöveg és funkció viszonyára figyelve azonban ezúttal felfüggesztjük a történeti igazság kérdését: ahogy a tudományos történetírástól nem várunk minden fiktív elemtől mentes szövegeket, mítoszon (Frazer egykori meghatározásán túllépve) nem eleve téves magyarázatot értünk, s Beöthy millenniumi irodalomtörténetének tárgyi igazságtartalmától függetlenül beszélünk a retorikai egységbe szervezett adatok hatalmi igényt és érdembeli fölénytudatot legitimáló szerepéről. Beöthy nemzeti ünnepre és ünneplésre szánt könyvében szokatlanul világosan fölismerhető a vindikáció szándéka, mely az eredtmondák, sőt általában a mítoszok mindenkori funkciója, melyek az eredetről beszélve nem a múltat akarják megmagyarázni, hanem egy jelenlegi status quo igazolására válogatott precedensekből szövik történeteiket.5 Nem véletlen, hogy Beöthy a honfoglalás millenniumán majd Tol- dy Ferenc születésének centenáriumán (1905) is kiemeli nagy elődjének egyik 138
