Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

I. Az irodalom ünneplése - Flood, John: A Német-Római Birodalom koszorús költői

hogy a költők babér- vagy virágkoszorúval történő megkoronázásának gyakorlata jóval korábbi időkre nyúlik vissza. Az ókori Görögországban, a Del- phoiban tartott pythiai játékokon például költőversenyt is rendeztek, melynek győztesét babérágacskákból font koszorúval koronázták meg, minthogy a babér a költészet istenének, Apollónnak a szent növénye volt. Rómában Néró császár vezette be a költők versenyét, melyen költőként ő maga is tündökölhetett, a Kr. u. 86-ban megrendezett capitóliumi játékokon pedig Domitianus a Jupiter Capitolinus szent ligetéből származó tölgyfalevelekből font koszorút ajánlott fel a győztes díjaként. Petrarca ezeket az ókori hagyományokat kívánta feléleszteni. Alighanem tudomása volt arról is, hogy a költőkoronázás gyakorlata a nyugat-európai nemzeti nyelvű irodalmak hagyományában sem volt ismeretlen jelenség. Már Gottfried von Strassburg német költő (aki 1210 táján halt meg) úgy nyilatkozik kortársáról, Hartmann von Auéról, hogy az méltó a koszorús költői címre.5 A költőkoszorúzás minden kétséget kizáróan már a 14. század elején a provanszi kultúra szerves része volt, mindenekelőtt a (ma is létező) toulouse-i Académie des Jeux Floraux-n, melynek megszületése egy 1324 május 3-án kelt egyezményre vezethető vissza. Egyre-másra rendeztek költői versenyeket, ahol gondosan rangsorolt virágdíjakat osztottak ki. Ezeken kezdetben csak provanszál nyelven írott költeménnyel lehetett indulni, de a 16. század elejétől már francia nyelvű verseket is elfogadtak, sőt a fődíjat, a la Vi- olette-t (aranyból készült violát) első ízben 1513-ban egy francia nyelvű költeménynek ítélték oda. Hasonló költői díjakat osztottak német földön is, ahol a késő középkor folyamán született meg a mesterdalnokok (Meistersinger) versenyének gyakorlata - s nem csupán Nürnbergben, de számos dél-német városban is. Akárcsak Toulouse-ban, e hagyomány itt is hosszú életűnek bizonyult: az ulmi és a memmingeni mesterdalnokiskolák (Meistersingerschulen) egészen a 19. század közepéig működtek, az utolsó mesterdalnok Memmin- genben 1922-ben hunyt el. A mesterdalnokok jórészt iparosok és kézművesek közül kerültek ki, de bizonyos mértékig már hatottak rájuk a humanista értékek is: gondoljunk például arra, milyen gyakran utalnak a műveltségre és a hét szabad művészetre, valamint a mester (Master) címre, mely - noha közvetlenül a céhmesterség gyakorlatából eredt - idővel a tudós költő, a poeta doctus fogalmát is magában foglalta.6 A 16. századi mesterdalnokok nagy jelentőséget tulajdonítottak az ún. tizenkét régi mester és különösen a négy koronás mester, a vier gekrönte Meister - Heinrich von Mügeln, Frauenlob, Marner és Regenbogen - művei utánzásának. A mesterdalnokok Négy Koronás Mestere és a Német-római Birodalom koszorús költői között a legfontosabb különbség az, hogy nincs rá bizonyíték, miszerint előbbiek közül életében bármelyiket is költővé koronázták volna, s alighanem egyiküket se koronázta meg császár, noha a mesterdalnokok maguk meg voltak róla győződve, hogy az általuk oly nagyra tartott költők Nagy Ottó császár kezéből nyerték el e kitüntetést 962- ben.7 Bármi legyen is az igazság, kétségtelen tény, hogy a mesterdalnokok e négy személyre gekrönte Meisterként utalnak, ami bizonyítja, hogy jól ismerték a költőkoronázás és a virágfüzérek, netán babér-, borostyán- vagy tölgyfa- levél-koszorúk adományozásának gyakorlatát. Nürnbergben, Hans Sachs (1494-1576) működésének idején az első díj a Schulkron volt, s a versenyek győzteseit ugyanígy koronával jutalmazták Freiburgban, Colmarban, Mem- mingenben, Breslauban és Ulmban is.

A provanszi Académie des Jeux Floraux és a német mesterdalnokok költői versenyek alapján ítélték oda a díjakat. Ha viszont császárok, királyok vagy más világi méltóságok koszorúztak költővé valakit, az a kitüntető kegy meg12