Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

I. Az irodalom ünneplése - Flood, John: A Német-Római Birodalom koszorús költői

nyilvánulása volt. Amikor Albertino Mussatot 1315-ben az itáliai Páduában mirtuszból, borostyánból és babérból (mindhárom növény szerepel Vergilius Eklogáiban) font koszorúval megkoronázták, az ünnepség az egyetemi diplomaosztás és az ókori római diadalmenet ötvözetéhez hasonlított; e kitüntetéssel hálálták meg a városnak tett szolgálatait és ismerték el költői tehetségét.

De a középkor leghíresebb és legnagyobb hatású költőkoronázása kétségkívül Petrarcáé volt 1341-ben, Rómában. A költő beszámol róla, hogy a párizsi egyetemről is, a római szenátustól is megtisztelő felkérés érkezett hozzá, hogy költővé kívánják koronázni. A párizsi felkérést visszautasította, s egy évvel később Nápolyba ment, hogy Szicília királya, Anjou Róbert előtt vizsgát tegyen Vergilius Aeneiséből. Minthogy kiválóan megállta a helyét, ezenkívül költői művei közt akadt jó néhány latin nyelvű vers is, Rómába ment, hogy költővé koronázzák. Ragaszkodott a babérkoszorúhoz, mert meg volt róla győződve, hogy a római költőket ezzel koronázták meg a császárok a Capitoliumon. Mint korábban Mussato, őt is ünneplő tömeg várta. Elszavalta néhány latin nyelvű költeményét, majd rövid beszédet mondott a költészet természetéről és értékéről. Ez volt az első jelentős reneszánszkori megnyilvánulása annak a ténynek, hogy a költő feladata a hírnév öregbítése és a halhatatlanság biztosítása. A költő, a filozófus és a történetíró törekvése e tekintetben ugyanaz. A laureán (babérkoszorún) kívül, melyet Anjou Róbert nevében Orsó d'Anguillaria gróf illesztett Petrarca fejére, a költő egy palástot és egy tekercset kapott, megítélték neki a Magister címet és római polgárrá nyilvánították. Petrarca később a babérkoszorút bemutatta Szt. Péter oltáránál is. Idővel ő vált a koszorús költő mintaképévé. Oklevelének szövegét és a beszédét széltében-hosszában másolták és utánozták.

Petrarca megkoronázását követően egymást érték a költőkoronázások. Ilyen eseményekre nem csupán Itáliában került sor, de Angliában is, esetenként Franciaországban, Dániában és Spanyolországban, de főként német és osztrák földön. A Német-római Birodalom császárai előszeretettel ápolták e szokást. Meghonosodása után viharos gyorsasággal kezdett terjedni és olyan méreteket öltött, hogy végül már annyira áttekinthetetlenné vált, hogy jelenleg szinte lehetetlen pontosan megállapítani, hány koszorús költőt is avattak. Jelenleg egy életrajzi-bibliográfiai kézikönyvön dolgozom, mely a Német-római Birodalom koszorús költőit veszi számba, felvázolva a jelenség teljes történetét az első Poeta Laureatus Caesareus, Zanobi da Strada 1355-ös megkoronázásától az utolsóig, Kari Reinhardéig, akit 1804-ben ért e megtiszteltetés. A 860 költőkoronázás közül, melyekről jelenleg adatom van (minden bizonnyal jóval több történt!), 1 a 14. században, 42 a 15. században, 204 aló. században, 546 a 17. században, 65 a 18. században, 2 pedig a 19. században zajlott le. Az adatok egy része csupán hozzávetőleges, mert több költőkoronázásnak nem tudjuk a pontos dátumát. Az alábbi táblázat 550 koronázás (a teljes mennyiség 64%-a) időbeli eloszlását mutatja; ezek évét biztosan tudjuk, és az is jól látható, hogy több mint a felükre a 17. században került sor, jórészt a század első felében.

A 550 megbízhatóan datálható császári költőkoronázás időbeli eloszlása

14. század:

15. század:

16. század:

1

30

131

(1501-1550:

43;

1551-1600:

88)

17. század:

336

(1601-1650:

197;

1651-1700:

139)

18. század:

50

(1701-1750:

39;

1751-1800:

11)

19. század:

2

13