Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepségek nyelvhasználatához
„Egy oly lelket, minő Kazinczyé, Hívott erre el a bölcs végezet, Hogy megtartsa az ön vétkeiért Annyiszor megbünhödött nemzetet. Hogy Ő legyen, ki békén hordozza A megváltás kínos keresztjét el, Midőn fölé forró szerelméért Tövis-koszorút hálátlan kéz emel.26." (E képkörből a legerősebb túlzást aztán alighanem Kempelen Győző egyébként nem inkorrekt irodalomtörténeti fejtegetése tartalmazza: ő, elfogult szegedi polgár lévén, Dugonics András nagyságát sem hallgathatja el, ám az ünnep hevében ily módon érvel: „Valamint a világmegváltónak előhírnöke volt János, ki tudatta az emberekkel, hogy eljövend az, ki megjavítandja az embereket, megtisztítván őket bűneiktől; úgy Kazinczy Ferencnek előhírnökéül tekinthetjük Dugonics Andrást, ki meg volt győződve arról, hogy jövend utána egy nálánál is nagyobb nyelvapostol, hogy megjavítsa a nyelvet, megtisztítván azt a hozzá tapadt nem magyar salakoktól."25; A megváltó vagy a próféta, szerepéből következően, nem önmagáért működik, sőt: önmaga nem is alkot - ami végett ő elhivatott vagy elküldetett, az nem más, mint az eljövendő nemzedék. Az ígéret földje persze e képzetkörben nem más, mint a mostani (azaz az akkori) magyar nemzet vagy társadalom vagy irodalom - ennek a megléte, éppígyléte, virágzása a garanciája annak, hogy a prófétának vezetése érdemes és gyümölcsöző volt; ahogy Tompa Mihály meg is énekli a nyelvről: „...Zeng, és mi élünk!... Oh Szent, melyért küszködve éltél,- Sorsán kiontva lekedet - Ez ünnepség örömtüzénél Lásd nemzeted, halld nyelvedet!"28 . A Kazinczy-ünnepnek talán legérdekesebb tanulsága, hogy jóval több szó esik a nemzet és a nyelv mai aktuális állapotáról, lehetőségeiről (még ha a mélyebb gondolkodók, pl. Gyulai Pál szájából elsősorban óhajtó módban is), mintsem magáról az ünnepelt figuráról vagy az ő alkotásairól. Az egész Kazin- czy-alak mintha arra lenne ez ünnepség díszletei között kitalálva, hogy az ünneplők bebizonyíthassák önnön derekasságukat (azaz hazafiságukat, hűségüket a nemzet, a nyelv és az irodalom iránt), s mintegy megmutassák közbenjáró védőszentjüknek (kihez amúgyis sokat imádkoznak29), hogy az ő egykori vetése megfogant, s utódai az ő szellemében tevékenykednek (amint Eötvös József szép beszédének zárszavai ezt nyíltan ki is mondják: „Mert ő megérdemelte a borostyánt: de az örökké zöld koszorút csak oly nemzet teheti fiának homlokára, mely arra maga is méltónak mutatta magát"30). E téren nemcsak az oly átlátszó önigazolásra lehet itt gondolnunk, mint amilyen a Jókai Mór didaktikus verséből kihangzik: „.. .Halljad meg és lássad, hogy mire a végzet Egy évszázad előtt téged aláküldött, A fényes épület műve szépen halad, A hogy te kimérted, a hogy elgondolád, 115
