Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Margócsy István: Az 1859-es Kazinczy-ünnepségek nyelvhasználatához
A hogy alapjait kősziklára raktad, Emelkedik a nagy tündérálmi templom, A mely alatt már egy egész nemzet elfér..."31, s nemcsak az olyan zsurnalisztikus vezércikkekre, melyek az egészen lapos és közhelyes politikai manipulációig is elmennek (mint pl. a Vasárnapi Újságban: Kazinczy „mégis így szóla véreihez, s ekkép buzdítá azokat: „a haza éljen!., s veszszek el én bár, a haza fénye örök!".., és a nép örömest vévé a beszédet, s megnyílt szíve annak hallatára.. És ti kicsinyhitűek! bátorodjatok! Mint eddig zengett, úgy ezután is fog zengeni nyelvünk, halmokon és völgyeken, örök időkig!"stb. 2), hanem az olyan maradandó hatású történeti és irodalomtörténeti fejtegetésekre is, melyek a Kazinczy szerepvállalását és előfutárságát közvetlen, politzálástól sem független történeti igazolásként alkalmazzák (még olyan komoly tudósoknál is, mint pl. Gyulai Pál, ki Kazinczy Mózes-szerepét úgy interpretálja, hogy Széchenyi István történelmi alakját mint Jósué-figurát rendeli hozzá , s kinek szép mitikus metaforája az előfutár és beteljesítő kettősségéről, a bibliai alakok allegorizálása nélkül, ugyanígy, változatlanul visszatér Horváth Mihály vagy Kemény Zsigmond pár évvel későbbi történeti áttekintésében: „Kazinczy előzte meg Széchenyit"34). A Kazinczy-ünnep, melynek minden gesztusa és felszólítása annak bizonyítására irányult, hogy - természetesen Kazinczy egykori teljesítményének folyományaként - ma (függetlenül az aktuális politikai helyzettől, vagy annak épp dacára!) a nemzet és a nyelv emelkedőben és kiteljesedőben van, s a nemzet jelenlegi élgárdája minden szempontból méltó és képes a vezető szerepre, számunkra elsősorban egy nagytehetségű, de nagyon sok ok miatt erősen frusztrált kulturális és politikai elit rendkívül nagyszabású és impozáns önaf- firmációs aktusának mutatja magát (amint a széphalmi ünnep leírása mondja: „ez nem egy halott emlékezetének, hanem egy nagyszerű feltámadásnak ünnepe volt, mintha a Megváltó kelt volna fel sírjából, és eljött volna Izrael népe, hogy a rég várt Messiás előtt térdre boruljon"35). Ehhez az aktushoz, még ha nyelvileg-kulturálisan határozza is meg magát a nemzet, természetesen nem szépíróra, hanem politikus (vagy politikával szorosan érintkező, valamilyen szempontból vezető szerepű) figurára volt szükség, s egy ilyen figurához aztán sokkal inkább illett a honfoglaló hős és a törvényhozó próféta áthidaló analógiája.. . Hiszen mindeközben a nyelvről is csak annyiban esett szó, amennyiben nemzet-fönntartó funkciója működhetett, s a nyelvújítás konkrét (nyelvelméleti, nyelvművelői vagy esztétikai) problémáiról, akárcsak a szépírói teljesítményről, komolyan ezidőtájt senki nem beszélt. Ennek az önaffirmáló perfor- matív aktusnak valóban összefoglaló jelszavát fogalmazta meg Deák Ferenc a pesti akadémiai megemlékezést követő nagy ünnepi lakomán, mikor Kazin- czy-pohárköszöntő helyett kimondta sokat idézett szimbolikus igéit: „Uraim! az ünnepély vége felé közeleg; imádkozzunk... éljen a haza!"36, s alighanem ugyanennek az aktusnak meghosszabbításaként is értelmezhetjük Erdélyi János szép és tiszteletreméltó elszólását, mely a sárospataki ünnepség lezárásaként már nem is Kazinczy születésének napját, hanem magát az évfordulós ünneplést szentesíti: „így legyen szent és emlékezetes ti előttetek, ifjak, Kazinczy Ferenc születésének századik évnapja!"37 116