Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

II. Ünnep és nyelv - Ratzky Rita: „Te, lelkemnek megmaradt fele". Jókai emlékbeszédei Petőfiről

parton álló (Izsó Miklós—Huszár Adolf) műalkotás avatásánál mondott el 1882. október 15-én.16 A szöveg beépült az előszóba, amely a legteljesebb Jókai által készített Petőfi élet- és pályarajz. A két szöveget együtt érdemes vizsgálni, de nem elsősorban a születésük között eltelt tíz esztendőben bekövetkezett politikai nézetbeli változások miatt. Ebben a tíz évben már nem alakult akkorát az író politikai hitvallása, mint mondjuk az 1851-es Egy bújdosó naplójá-tól az 1877- es Elnöki megnyitó beszéd a Petőfi-Társaság I. közgyűlésén-ig}7 Mind az Emlékbeszéd, mind az Előszó tartalmazza azt az eufórikus befejezést, amelyben a szerző megállapítja, hogy Petőfi eszméi rendre megvalósultak, amit egy szobornál elmondott ünnepi szövegre rótt elvárás a hivatal részéről még csak megmagyaráz, de erre egy kiadás előszavában még csak retorikailag sem lehetett szükség: „Láthatja ez érző, gondolkodó szobor, mi történt azóta, hogy szelleme a földet elhagyta? / A népszabadság, melyet ő még, mint gyémántot keresett és megtalálva annak tartogatott, ma már közönséges, de hasznos úttöltő kavics, félt- hetetlen, elveszíthetetlen...[...] Láthatja, hogy a honvédsereg újra fennáll, erőben, hazaszeretetben a régivel versenyző, hogy Magyarország nem félti jövendőjét semmi ellenségtől többé...[...] Láthatja, hogy van szabad sajtó, egész légiójával a szellem harcosainak, s az olvasók száma egész tábor, egész ország! S a harcosok között nincsen egy sem, a ki ne a szabadságát védené, ha volna: nem lenne, a ki olvassa...!...] S aztán még egyet láthat. / Azt, hogy 'van még egy szeretett és népeit szerető' király s az Magyarországé!..."18 Azt hiszem, minden különösebb kommentár nélkül is nyilvánvaló, hogy mekkora utat jártak be az író politikai eszméi a márciusi napoktól a szoboravatásig.

Jókai emlékbeszéde a műfaj reprezentáns darabja. A XIX. század irodalmi közélete, elsősorban a tudományos társaságok és főként a Magyar Tudományos Akadémia megalakulása óta igényelte, létrehívta, fejlesztette ezt a speciális műfajt, amelynek kiemelkedő képviselői Kölcsey Ferenc, Eötvös József, Toldy Ferenc voltak.

Melyek e műfaj kijegecesedett retorikai fordulatai, amelyek megtalálhatók Jókai szóbanforgó emlékbeszédében is? A szónok először saját személyes, közeli kapcsolatát, esetleg ismeretségük kezdetét deklarálja az emlékbeszéd tárgyával. „Fizikus diák voltam Pápán, mikor először megláttam az útcán, kopott fekete gallérköpenyben, gyúródott kalapban, mezítelen nyakkal." (388.)19 A kezdetet és a véget a rétor összekapcsolja: az utat vázolja fel az első találkozástól a szoboravatásig, illetve az emlékbeszéd elmondásának alkalmáig. Nem a művészt, a tudóst kell ilyenkor a hallgatóságnak megmutatni, hanem az embert: „Nem elég ide az emlékezet: az élő érzéseket kell újra felidéznem" (389.)20. Az emlékbeszéd emóciókra épít. Nem maradhat el a részvétkeltés gesztusa sem a főszereplő irányába. Egy emlékbeszédíró mindig kategorikusan fogalmaz: a beszéd tárgya azokat a jellemvonásokat testesíti meg, amelyekről a szövegmondó feltételezi, hogy a hallgatóság szemében vitathatatlan értékek, amelyek ugyan az átlagemberben nincsenek meg, de a kiemelkedő személyiségnek, akit emlékbeszéddel tisztelünk meg, kötelessége birtokolni. Például, Petőfi nem engedte, hogy a cenzor bármit is változtasson az ő szövegén, vagy hogy megvetette a divatot. Ilyenkor aztán a szövegíró engedményeket tesz az igazságnak is. Az emlékbeszéd a lezáráskor javaslatot tesz a kiemelkedő személyiség "szentté" nyilvánítására,* utalva ezzel a műfaj feltételezhető eredetére, vagy legalább rokonságára az egyházi beszéddel. „Ezt a napot 'Szent Petőfi napjának' nevezze Magyarország, mert ezt a napot ő állítá meg az égen, igazabban, mint valaha Józsue." (401 .)21 Ezzel a gesztussal szakralizálja

102