Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)
II. Ünnep és nyelv - Ratzky Rita: „Te, lelkemnek megmaradt fele". Jókai emlékbeszédei Petőfiről
Regények10 A Politikai divatok-at jó tíz évvel a magyar szabadságharc bukása után írta Jókai, pontosan 1861-62-ben. Ekkorra egy kissé már oldódott benne a bújdosás éveit kísérő lidércnyomás. Petőfi, az elvesztett barát alakja kísértette. A regény akkor született meg, amikor Jókai eszméi még a liberális ellenzékiség jegyében álltak.11 Nem a legjobb műve, ő is tudja: „E korszakot igyekezett vissza tüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek. Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életírás a historikus feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort igyekezett híven visszaadni. Azonban sem az olvasó, sem az irodalomtörténész nem szokott szót fogadni a szerzői intencióknak. Magam is megpróbálom az irodalmi alakokról leválasztani a kortárs élő személy, elsősorban Petőfi egy-egy vonását, pontosabban azt, amit Jókai látott barátjában. Egyetlen regényben sem főszereplő, az író tudván tudta, hogy egy történelmi személyiségről többet mondhat a korszak kontextusában láttatva, egy-egy epizódban megjelenítve, mint premier plánban. A szóbanforgó regényben két szereplőbe írja bele Petőfit, Zeleji Róbert költőbe, aki meghal a szabadságharcban, és Pusztafiba, aki szintén költő, de ő túléli az összeomlást. Az alakok azonosságát külső hasonlatosságukkal húzza alá, így lehetséges, hogy a zaklatott lelkiállapotú Zelejiné férje vonásait véli felfedezni a börtönből szabadult Pusztafiban. Zeleji inkább csak a „temetésével" lesz érdekes a műben. Pusztafi az, aki a — nagyon szépen megírt — menekülés közben meghalt barátot eltemeti. A „temetés" - a haldokló Zeleji attól félt, hogy az ellenség kezére jut, barátja attól, hogy a holttestet megeszik a farkasok - kultikus: „Eltemetlek, mint a római hősöket szokás: tűzben, lángban." [... ] Szép temetésed lesz, a pattogó lángok lesznek a dobszó, az ének, a ravatal és az engesztelő áldozat; a fekete füst a szemfödél, millió szikra a gyászkíséret. Az emberi átokkal fertőzetes föld méhe helyett temetőd lesz a tiszta lég. Nem fog fölötted egy ölnyi sár fekünni, szabadon járhat minden porszemed a szél szárnyain, s förödhetik az isteni napvilágban. Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!..." Egy odvas fűzfába állítja a holttestet, és meggyújtja a fát. Lehet, hogy Petőfi Tűz című költeménye visszhangzik a jelenetben, ahogy sokszor rajta kapjuk Jókait, hogy Petőfi-versek sorait építi bele a szövegébe.13 „Nem akarok elrohadni, / Mint a tűz a mocsárban; / El akarok égni, mint a / Tölgy a fellegek lángjában." Pusztafit - a másik Petőfi-alteregót - belehelyezi a kortársak által jól ismert, tárgyilagosan ábrázolt Petőfi-környezetbe, a márciusi eseményekben való szereplésüket (Jókai Lávay Béla alakjába írja bele magát) azonban mint regényes szituációt alkotja meg. Az előbbire példaként olvassuk el az Aki a sorsot kényszeríti című fejezet bevezető bekezdéseit: „Pusztafi valahol a belváros egyik háromemeletes házában lakik. Természetesen a harmadik emeleten; azért, mint mondani szokta, mert negyedik már nincs. Egy előszoba, melyben inasa lakik, egy dolgozószoba és egy hálókamra képezik lakosztályát. Bútorzata igen egyszerű, csupán könyvtára képviseli a fényűzést, mikben az angol, francia és német klasszikusok remekei mind pompás díszkötésekben állnak. Falain acélmetszetű arcképek; de nem azok, amiket minden háznál szokás találni a magyar földön; nem azon jó bajuszos, szakállas arcok, kik kardot kötöttek fel, amikor az arcképfestőnek ültek, s a markolatra 99
