Kalla Zsuzsa (szerk.): Az irodalom ünnepei. Kultusztörténeti tanulmányok - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 9. (Budapest, 2000)

II. Ünnep és nyelv - Ratzky Rita: „Te, lelkemnek megmaradt fele". Jókai emlékbeszédei Petőfiről

tették kezeiket, annak jeléül, hogy ha még magátul akarna is kijönni hüvelyéből az a fegyver, hogy valakinek megértsen, ők nem engednék, visszatolnák.

Ez acélmetszetek itt körül mind idegen szabású arcok, simára borotvált képek, állig kötött fehér tászlis nyakkendőkkel, ódivatú frakkokban. Nem egy falusi ismerője a költőnek, ki hozzá látogatóba feljött, mondá magában első körültekintésre: 'ugyan minek tartja itt ezt a sok németet?', s csak azután borzon- gott a háta, mikor közelebbről megnézte azokat, s az aláírásokat olvasá; - az a ráncoktól áterelt, epés, gunyoros arc, melynek két inggalléra meztelen nyakán kétfelé van vetve: Marat; az a fennyen fölemelt fő, masszív vonásaival, nyílt tekintetével, faltörő homlokával: Danton; az a cicomás alak: Robespierre; az a fiatal, gyermeteg tekintetű tojásdad arc, a rettenetes Saint-Just, s az a szellemdús női arc: ógörög hajdíszével: madame Roland. Aki pedig íróasztala előtt függ, az a kopasz tarkójú kedélyes arc: az Béranger. íróasztalán kedvenc olvasmánya, a girondisták története van kitárva." (78.)

Aztán jön a regény: Pusztafi segít Hargitai Judit—Laborfalvi Rózának színésznővé lenni, és dehogy is akadályozza egybekelésüket Lávay Bélával. Hargitai Juditban Jókai egyszerre ábrázolja ifjúkori szerelmét és a későbbi hitvesét, míg A tengerszemű hölgy-ben a két nő két külön szereplő. A börtönből szabadult Pusztafiban azt írja meg Jókai, hogy milyen lett volna Petőfi, ha túléli a szabadságharc bukását. Egy lepusztult, részeges figura áll előttünk, aki gyűlöli az embereket, és ha egyszer kijózanodna, menten megőrülne. „Egy tenger volt az, tele keserűséggel, melynek se partját, se fenekét nem találni! Béla elbúsultan állt meg e szép rom előtt, melyet fölépíteni nem lehet többé. A művész, aki azt alkotta, maga se tudná azt tán kigondolni már." A következőképpen szólaltatja meg Pusztafit: „Pompásan fognak eltemetni. Mert hisz azt nem vethetem imádott fajomnak szemére, hogy ahol parádét lehet csapni, azt az alkalmat elsza- lasztaná. Hisz utoljára ez is egy nemzeti mulatság, ha az ember a poétáit fényesen eltemetheti. Lesz fáklya, kivont jurátuskard, cifra koporsó, babérkoszorú, gyászfátyolos honleányok, és mind, akik kísérni fognak: fáklyavivők, akadémikusok és poéták, szomorúan fogják suttogni: „Ez is nagy ember volt, ugyan hamar agyonitta magát. -Hahaha!" A túlélő Petőfit Jókai megkeseredett, önsors- rontó figurának ábrázolja.

Szendrey Júlia alakja, második házassága, mint a kortársak, barátok többsége számára Jókainak is feldolgozhatatlan volt. Itt, a Politikai divatok-ban Szeréna, Zeleji Róbert felesége kölcsönöz vonásokat tőle. Zeleji eltűnése óta Szeréna mulatozik, szeretőt tart, férjhez megy, de a bizonytalanság, hogy első férje talán még él, soha nem hagyja el. Pusztafit látva az utcán, egy névtelen költő verseit olvasva (amiket Pusztafi írt, valószínűleg szerencsétlen barátja sorsát megírva), látomások gyötrik, belebetegszik. Az egyik, a regényben szereplő költemény, Jókaié: a Holt költő szerelme. „Helye rég betöltve, ruháit más hordja: / Emléke a szélnek eresztett pozdorja. / Boldog ember él itt, / Feledte a régit. / Gyászruhát, szerelmet egyszerre letettek. / Minek jön az vissza, kit már eltemettek?" - olvashatjuk a sokkoló sorokat, hasonlóak Arany János ítéletéhez A honvéd özvegyé-ben, de ő legalább nem jelentette meg költeményét. A regény Hargitai Juditjában a méltó társat, ura életéért foggal-körömmel küzdő, azt a komáromi menlevéllel megmentő Laborfalvi Róza jelenik meg, számos vonása azonban írói fikció.14 Jókai A tengerszemű hölgy-ben (1888-1889-ben írta) már letisztultabban látja Szendrey Júlia alakját: „Hiszen most már, évek után, én is ezt mondom, hogy jól tette szegény Júlia, hogy egy derék jó emberre bízta a sorsát. Gyermeke volt, aki iránt kö100