Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

FRANCIS CLAUDON: Az 1848-as Magyarország és franciaországi megítélése

öl sonlítja, és felfedezi benne az „érzés nemességét, a lélek melegségét, a fürge szellemet, a gondolat erejét, a kifejezésben pedig egy félreismer hetetlen keleti színt. Fékezhetetlensége a fiatalságé, de hazája fiatalságáé. S költészetében ott van a cigányzene mélységes melankóliája is." Több, mint tíz évvel később a Poésies magyares című kötetben (1873) Desbordes-Valmore részletesen ismerteti Petőfi életrajzát, és külön kiemeli a fiatal költőnek az idős Vörösmartynál tett látogatását. Majd a pusztáról beszél, ahol a költő otthon érzi magát, mert nincs, ami határt szabhatna tekintetének: „semmi nem állíthatja meg lova szilaj vágtáját [...] A költőt hatalmába keríti a faj szelleme: megrészegíti a szabad levegő, a végtelen horizont. Nem véletlen, hogy szívesen beszélt erről a tájról, mely éppolyan féktelen és szeretetre méltó, mint ő maga". Saint René Taillandier-hez hasonlóan Desbordes-Valmore is érzékeny Petőfi mesterkéletlen hangjára, naivitást és mélységet ötvöző költészetére. Érdemes odafigyelnünk erre az értékelésre, egyrészt azért, mert pontos, másrészt, mert a francia hagyománnyal ellentétes, és Petőfi nemzeti eredetiségét hangsúlyozza: „A művészet nem ölte meg benne az embert. Sőt, az ember annyira eleven volt, és annyira uralta a költőt, hogy akkor, amikor a haza szabadságáért kellett meghalni, önként vállalta az áldozatot. Érezte, hogy ő mindenekelőtt Magyarország fia, és hogy az ország ebben a kivételes pillanatban fia vérét kéri, nem pedig verseket. Petőfi életét és halálát egyaránt hazájának szentelte, amelyet költőként megénekelt és hősként szolgált." Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy Petőfinek sikerült, amire sem Hugo, sem Lamartine, sem Musset nem volt képes... „Nincs benne semmi erőtlenség, mesterkéltség, semmi elavult költői fogás. Rövid idő alatt nagyon sokat élt, de ha érte is szenvedés, csalódás, mindvégig megőrizte ifjonti hevét. Soha nem volt benne annyi tűz, mint azon a napon, amikor utoljára ontotta vérét a csatamezőn. [...] Az ifjú, szerelmes, hazafi, költő, festő Petőfiből soha nem hunyt ki a szenvedély, soha nem kellett a stílus keresettségével palástolnia az érzelem sivárságát."