Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

MARGÓCSY ISTVÁN: A romantikus Petőfi

nem lesz megjelölve. A köítö ezekben sem azzal a megoldással nem él, mely mintegy epikai szituáció jelzésével a leírásnak (szemlélésnek) folyamatát vázolná föl, akár a jelenlét fikciójának, akár az emlékezés akciójának felidézésével (mint ahogy teszi pl. a Kis-Kunság vagy A Tisza esetében. „Nyári napnak alkonyulatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál", stb.), sem pedig azzal az elsősorban a klasszicizmus hagyományát őrző versekre jellemző fogással nem, mely a leírás tárgyát ideálképként, egy valóban „felemelkedett" szellemi pozíció fiktív magasából, az eleváció státusából szemlélné és írná le, nem élményként, hanem szintetikus látványként elevenítve meg a leírás tárgyát (mint ahogy pl. Az alföld klasszicizáló és propozicionális versszerkezetében, a szemlélő költő-beszélő pozícióját a tárgyiasságokon kívül illetve felül jelöli meg: „Felröpülök ekkor gondolatban / Túl a földön felhők közelébe, / S mosolyogva néz rám a Dunától / A Tiszáig nyúló róna képe"). Eme most idézett versek, melyek a leírást végig úgy vezetik, hogy a szöveg során a beszélő-szemlélőnek figurája is jelen van, a vers-beszéd helyzetét és beszédmódját szabatosan rögzítették, s követhetővé tették, míg a fent említett két versnek beszédhelyzete önkényesen tisztázatlan marad. Ha ama mondatokra, ráadásul erősen emfatikus, s nem-kijelentő, nem-leíró modalitása mondatokra gondolunk, melyek megnyitják e versek szövegét („Hova lett a tarka szivárvány az égről? / Hova lett a tarka virág a mezőkről?" másrészről: „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!"), akkor láthatjuk: olyan szituációkban szólal meg a szöveg, melyben a beszélő csak beszél, de nincsen jelen, s ha magánmonológot folytat is, olyan retorikai szerkezeteket alkalmaz, melyek pedig feltételeznének valamely kommunikatív szituációt (amely persze nem létezik, még a jelölés szintjén sem). Ráadásul e beszédszituáció oly erős, és oly kizárólagos, hogy a leírásokhoz szükséges epikai fikciós kereteknek a minimumát sem engedi meg, s a leírás elemeit mind magába olvasztja: immár szó nincsen arról, hogy a leírás azt rögzítené, mit lát, látott, láthatott volna a szemlélő valamely feltételezett, megélt vagy látott szituációban: kizárólag az marad meg, amit a beszélő felidézni óhajtana, azaz amit, mindentől teljesen elszakított szubjektív beszédhelyzetének megfelelően, vizionál Ama szakirodalmi elemzések nyomán, melyek oly szépen rögzítették Petőfit költészetének nagyszabású vizionárius vonásait, alighanem e verseknek leírásait lehetne a par excellence látomásnak nevezni: a költő ezekben ugyanis valóban mindent csak vízióként rögzít, szubjektív fantáziája-