Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

MARGÓCSY ISTVÁN: A romantikus Petőfi

nak mintegy emancipációjaként. Ha e verseknek nem szövegtől elszakított képiségét-tárgyiságát figyeljük, hanem azt a beszédkeretet, melyben e tárgyiasságok szóba kerülnek, a tárgyiasságnak a látszata is el fog tűnni: minden tárgyiasság ugyanis csak a poéta szubjektív indulatának kicsapódásaként fog megelevenedni. Hisz A téli esték esetében maga a tényleges leírás, azaz a barátságos szobát és családi életképet felidéző szövegrész csak a beszélő reflexiós indulatainak illusztrációjaként lesz bevetítve, ráadásul oly finom retorikával, hogy az átmenet a látomást idéző szövegrész és maga a látomás között majdnem teljesen el van rejtve: a beszélő felkiáltásai („Áldja istenét, kit istene megáldott"; „Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!") ugyanis egyáltalán nem a leírt látványt kommentálják, hanem épp megfordítva, a szubjektív indulatok hívják elő az indulatot és reflexiót illusztráló jelenetezést. A vers egésze, feltűnő módon, nem a barátságos, meleg téli esték leírását adja, hanem épp ennek az ellentétét: a teljesen kihűlt és elidegenedett világ rettenetét lereagáló magános beszélő nem-ábrázolás-elvű beszédének keretébe illeszkedik bele valamely leírás, melynek azonban még relatív önállósága is ismét kétségbe vonatik: a beszélő ugyanis a képek felvillantása során a minősítő és értékelő kommentároknak folyamatos, magukba a képekbe is belopott jelenlétével az egész képmutogatásnak csak tőle függő, szubjektivisztikus jellegét erősíti (pl. „Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak, / Tudja a jóisten, mégis jól mulatnak" stb.). Amit persze csak még inkább erősít az a fogás, hogy a vers szövege az utolsó sorokban visszatér a bevezető strófa külső világához, s ugyanolyan észrevétlen átmenettel, mint ahogy felidézte volt a látomásos, belső, meleg világot, újra ki is vezet belőle, s visszanyit - nem csekély mértékben elbizonytalanítva a térviszonyokat - a külső rideg világra... Mindezeknek a mozzanatoknak szinte szintézist találjuk a sokak által Petőfi legkiválóbbnak tekintett A puszta, télen szövegében. A már idézett bevezető emfatikus felkiáltás után ugyanis a következő sor („Mert az ősz olyan gondatlan rosz gazda ..") különös retorikai megszerkesztettsége egyszerre idéz is fel egy olyan magyarázó szituációt, melyben a beszélő valakinek indokolná véleményét, s ugyanakkor ennek a szituációnak még a lehetőségét is kizárja: amit a beszélő mond, mindazt teljesen önkényes és motiválatlan magán-beszédben vizionálja, és rögtön minősíti is (valószínűleg e tendenciát erősíti a vers szövegében feltűnően sok indokolatlan idő- és térjelzés is, amely az épp