Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

MARGÓCSY ISTVÁN: A romantikus Petőfi

/ Megbotoljék habjai fodrába."; 2. mitilizálásra: „Sima tükrén a piros sugárok / Mint megannyi tündér, táncot jártak"; 3. az azonnali hasonlítottságra: „Ott, hol a kis Túr siet beléje, / Mint a gyermek anyja kebelére"; 4. a természet-erkölcsi világ hasonlító viszonyára: „Boldog órák szép emlékeképen / Rózsafelhők úsztak át az égen." stb.) A költő ugyanis, szubjektivista önkényében semmit nem bíz a konvencióra, sem a tárgyakat illető tapasztalást, sem pedig a költői leírás akár e korban divatozó, akár korábbi sematikját illetően; innen érthető, hogy jóllehet a nagy Alföld-verseknek tárgyi anyagában jóformán semmi nincs, ami „poetica inventio"-ként Petőfi eredeti saját leleményeként kellene hogy számon tartassék (azaz tárgyiasságukban ő is azokat a dolgokat ősjelenségeket látja meg, melyeket más, ily témában dolgozó költők szoktak meglátni és megírni), a megjelenítés és jelentéstulajdonítás tekintetében eredetisége minden mozzanatban kitűnik (épp e szempontból lenne roppant tanulságos e táj-versek részletes összevetése pl. Tompa Mihály, Lisznyay Kálmán, Lévay József vagy mások Alföld-leírásaival). S mindennek a szubjektivizálásnak mintegy végső magyarázatául fogalmazódik meg itt is, e versben is a mitikus epifánia laikus változata, a romantika valóság-ellenességének, a szellem-tudat világ egyetemességének szinte kiáltványaként, a Petőfire oly jellemző, istent helyettesítő természet-vallás krédójaként: „Ottan némán, mozdulatlan álltam, / Mintha gyökeret vert volna lábam. / Lelkem édes, mély álomba szédült / A természet örök szépségéiül". Ugyanez a radikális szubjektivizálás mutatható ki továbbá Petőfi költeményeinek versbeszéd-vezetésén is, azaz szövegeinek retorizáltságán, amelyre egyébként a kutatások eddig sajnálatosan kevés figyelmet fordítottak. Petőfi nyelvhasználatának egyszerűségét ugyanis eddig általában úgy írta le a kutatás, hogy elsősorban a szó- és képkincsnek, valamint a metaforikának a mindennapi nyelvhasználathoz való közelítését emelte ki, s a mondatszerkezetek szintje fölötti nyelvi megszerkesztettségről alig vett tudomást. Holott a legnagyobb versnyelvi átalakítást, véleményem szerint Petőfi nem a szó- és képhasználat terén, hanem éppen e szinten, a verseknek retorikájában hozta: versnyelvi újításai itt nyitnak a legerőteljesebben a romantika irányába. Két nagy leíró versének, A puszta, télen és A téli esték című verseknek példája talán megvilágíthatja, mire gondolok. E versek beszédhelyezte ugyanis a vers folyamán mindvégig teljes mértékben meghatározatlan marad, s a beszélőnek sem pozíciója, sem a beszédnek a szituációja