Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

MARGÓCSY ISTVÁN: A romantikus Petőfi

szép elemzésével!), vagy csak a szemlélő reflexióinak szolgáltat alapot, s rögtön önkényesen minősített és nem-tárgyi kontextusba helyezett pozícióban jelenik meg. Ha ugyanis pl. ama versszakot figyeljük meg, mely a naplementét jeleníti meg („Miként csatában a sebzett vitéz, / Elvérzik a nap végre, s elesik; / S mint a dicsőség a vitéz-halált, /A napot csillagok s hold követik."), azt látjuk, hogy a reflexiónak (azaz itt: a hasonlatnak) erkölcsi alapozású következtetése teljes mértékben kiszorította a tárgyias ábrázolásnak még lehetőségét is, s a beszélő szubjektumnak önkényes jelentéstulajdonítása lépett az egyébként feltehetően mindenki által ismert jelenség bemutatásának helyére. S tovább lépve: a versnek alighanem legszebb versszaka, mely végül teljes mértékben elhatárolja magát a tárgyiasságtól, és egyértelműen, nyíltan is kimondva szubjektivista vízióvá oldja a táj szemléletét, a beavatottak számára megnyilvánuló epifánikus látomásban az egyéni léleknek és a kozmosznak teljes harmóniáját tételezi fel. („Körülem éj van, fényes éjszaka; / A csillagfényes éjben méla csend. / Oly csend, hogy szinte vélem hallani, /Mit a holdban szent Dávid lantja zeng.") Mindebből a látásmódra, láttatásmódra nézvést azt vélem legfontosabbnak kiemelni (s talán általánosítani), hogy Petőfi leírásaiban a tárgyiasságok megjelenítése, megérzékítése mindvégig a szubjektivista látásmód önkényének nyers érvényesítésével és bevallásával történik, oly módon, hogy a leírt tárgy soha nem feltételezett „objektivitásában", hanem kizárólag ama képzetkör részeként fog megjelenni, melyet a költő épp most körérajzol, melynek - hogy úgy mondjam - kedvéért az adott tárgyiasságot éppen most figyelembe vette. Ha pl. azt a verset nézzük, melyre a legtöbb szakíró úgy hivatkozik, mint a par excellence leíró, tárgyias versre, azaz A Tiszát, akkor is azt látjuk, hogy az egyes érintett és megjelenített tárgyiasságok vagy rögtön antropomorf, megszemélyesített alakzatban lépnek elénk, vagy mitizáló kontextus lesz köréjük rajzolva, vagy pedig csak a vers szubjektuma által önkényesen meghatározott, a tárgyiasságtól tökéletesen eltávolodott hasonlítottságukban tűnnek fel (ráadásul a hasonlatokat oly rendbe illesztve, melyben, meglepő módon, a természet jelenségei lesznek az erkölcsi világ képeihez és fogalmaihoz hasonlítva, nem pedig, ahogy egyébként gyakoribb vagy várhatóbb lenne, megfordítva); ama lehetséges leírástípusnak, mely valóban „festené" a látványt, nyomát sem látjuk. (Példák: 1. az antropomorfizálásra: „A folyó oly simán, oly szelíden / Ballagott le parttalan medrében, / Nem akarta, hogy a nap sugara