Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
MARGÓCSY ISTVÁN: A romantikus Petőfi
szembeszökő megoldatlanság arra kell, hogy késztesse a lírai realizmus dogmájában nem hívő olvasót, hogy egyrészt nyugodjon meg a nem feltétlenül transzcendálandónak tekintett romantika kiterjesztett kategóriájában, másrészt más, valóban nem visszatükrözés-elvű módszerrel próbálja meg interpretálni a Petőfi-szövegeket. Petőfi poétikájának romantikus elemeit természetesen már számba vette a tudomány, ezeket részletesen felsorolni itt aligha szükséges, elegendő itt csak utalni pl. Németh G. Béla és Szegedy-Maszák Mihály áttekintéseire, melyek igen gazdag összefüggésrendszert mutattak fel. 2 Én itt csak néhány szövegelemző illusztrációt szeretnék most, elsősorban igen ismert, úgynevezett táj-versek példáján bemutatni, annak a tételnek bizonyítására, hogy még ama verstípusban is, melyet hagyományosan leírónak, azaz ábrázolás-elvűnek nevez a szakma, a romantikus individualitás önkényesen vizionárius látásmódja uralkodik, s magát a leírást, azaz a tárgyiasságot, a külső referencialitást a versen belül a szubjektivitás mind látásmódjában, mind beszédmódjában maga alá szorítja. Vegyük például a viszonylag korai, 1845-ben keletkezett Falun című verset, melynek első felében (a tárgyilag viszonylag egyszerű alkonyleírásban) a romantikának kozmikus természet- és individuumszemlélete után a legekletánsabban nyer megfogalmazást. A vers szubjektuma tökéletes egyedüllétében, kiemelkedő egyediségében és individuális fenségében határozza meg magát, ám oly módon, hogy individualitása és a nagy természet között „természetes" harmóniát tételez fel: a szubjektum az istenként funkcionáló természettől nyeri patetikus egyediségét, s a magányos individuum épp azáltal nyer kiválóságot és nagyszerűséget, hogy részelteti magát a természet nagy egységében. („Király vagyok most minden alkonyon: / A nap pirosló fényt level reám, / A nap pirosló búcsusúgara / Bíborra festi egyszerű ruhám.") A vers mindvégig a szemlélő és résztvevő szubjektummal foglalkozik, s maga a táj, amelynek ábrázoló leírását várnók, önmagában meg sem jelenik; ami a tárgyiasságból mégis bekerül a vers láttatott világába, az vagy a szemlélés folyamatának érzékeltetésére szolgál (hasonlóképpen, mint ahogy Az alföld című vers esetében, vö. Horváth János igen 2 PÁN Dl Pál, Petőfi állomásai, Bp., 1976; NÉMETH G. Béla, Az ódához emelt dal = uő. Létharc és nemzetiség, Bp., 1976, 469-485; SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Világkép és stílus, Bp., 1980,221-250; Kiskunság, 1976,261-286.
