Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
MARGÓCSY ISTVÁN: A romantikus Petőfi
a tárgyi igazságnak"; s mennyire ugyanez a szemlélet üti fel majd a fejét ötven esztendő elmúltával is, mikor egyik elemzőnk így érvel majd: Petőfi „költészetében a dolgok újra azok, amik". Nem akarnék itt részletes ismeretelméleti vagy irodalomelméleti fejtegetésekbe bonyolódni, s a régi realizmus-vitát sem akarnám feleleveníteni, csak azt rögzíteném: véleményem szerint az a nagy összhang, mely Petőfi költészetét ki akarta/akarja vonni a romantika fennhatósága alól, tulajdonképpen ily realista és realizmus-elvű elvárások felől érthető csupán meg (alapközhely pl. Petőfi esetében az a megnevezés, miszerint ő „a realizmusba forduló romantika költője"): mintha Petőfi költészetének esetében mégis az lenne érvényes, aminek bármily értelemben „valóságfedezete" van, s verseinek interpretációjához nem is a poétikai meghatározásokon keresztül, hanem más, módszertanilag ki nem fejtett paramétereken keresztül vezet az út. E realista líra-koncepció (vagy talán csak „elnevezés"?) nem csekély mértékű rosszhiszeműségét, azt hiszem, azon lehet aztán a legszemléletesebben rajtakapni, hogy szemmel láthatóan még alkalmazói sem szokták más költőkre vonatkoztatni, s a Petőfi után következő korszak vagy korszakok líráját (pl. Arany költészetét) sem összefoglalóan, sem egyedileg, sehol nem nevezik realistának: alkalmazóinak nem egészen jó lelkiismerete pedig abban is leleplezhető, hogy igen gyakran használják e kategóriát speciálisan szűkítő jelzőknek közbeiktatásával: így olvashatunk nemegyszer Petőfinek „sajátos" lírai realizmusáról, vagy arról, hogy Petőfi realizmusa voltaképpen klasszicizmus lenne (a kikerülő megoldások közül a legismertebb persze az, mikor valamely életrajzi, erkölcsi vagy nyelvhasználati jelenségről jelentetik ki, miszerint „tulajdonképpen" ezt nevezhetjük a továbbiakban realizmusnak... stb.). Különös történeti/áltörténeti kategória alakul ki így szemünk előtt: mintha a magyar költészetben egyedül Petőfi lenne az, ki „a romantikus ösztönzéseket mindvégig megőrizve, a romantikát részlegesen beépítve életmüvébe, haladta meg azt, s vitte diadalra a lírai realizmust". Mintha az ő költészetére ily könnyen lehetne egyszerre nagyon egyedi és túlságosan általános esztétikai kategóriát bazírozni: mintha az ő már-már hasonlíthatatlan különállása minden más különállásnál is különb lenne... Úgy látszik, hiába fújta el a történelem szele, szerencsére már jó régen, a realizmus általános esztétikai dogmáját, Petőfi esetében a radikális revízió elmaradt, s a megközelítések többségében a romantika fölött győzedelmeskedő, tovább lépő költő ideálképe maradt uralkodó. Úgy vélem, e
