Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
LUDGER KÜHNHARDT: 1848-tól 1989-ig: Reflexiók az európai összefüggésekről
ciós idő előzte meg és sajátságos, specifikus „utófájások" követték őket. Ezek Európa népei számára nem mindig voltak boldog időszakok és időközben megerősíteni látszanak azt a tézist, hogy a radikális demokrácia szétrombolhatja saját magát és új tekintélyuralom kísérteteit hívhatja elő. Mások megtapasztalhatták, hogy a nemzeti szabadság igénye, melyet maguk számára követeltek, ellenük is fordítható, legalábbis abban az esetben, ha az nem járt együtt mások nemzeti szabadságának elismerésével. Közös vonás volt azonban az 1848 előtti korszak forradalmi folyamataiban és eredményeiben az, hogy ettől kezdve Európában már nem lehetett megkerülni az alkotmányos államiság követelményeit. A jogállam és az alkotmányos hatalmi megosztás felé vezető út visszavonhatatlanná vált, és fogyatékosan, néhány uralkodó akaratától függően, Európa új alkotmányai ideiglenesen megmaradhattak. Ebben az értelemben kapcsolódik mindez jelenünkhöz: „1989" egyben „1848" folytatásaként is értelmezhető. Érvényes ez az alkotmányosan kötött demokrácia gondolatának európai elterjedésére és elmélyülésére, illetve a forradalmi átalakulás következményeinek folyamatos megvitatására. Alapjában véve az 1848-as forradalom, és néhány interpretációban 1989 is, egyfajta nagy modernizációs lökés kifejeződése, mely akkor évekig, évtizedekig tartott és valószínűleg tart még ma is. A megújulás motorjait akkor is, mint ma, a gazdaság mozgatta. A 19. században az ipari fejlődéssel új esélyek teremtődtek, de új feszültségek is. A modernizált városi területek és a visszamaradt régiók közötti kontraszt átláthatatlan volt. Európa északi része annak idején gyorsabban iparosodott, mint a déli és keleti tágas régiók, némely napjainkig tartó diszkrepancia gyökerei nem csak a kommunizmus elmúlt negyven-ötven évében rejlenek, hanem visszanyúlnak a 19. századi iparosodás kezdeti szakaszába. Az ökonómiai és technológiai „take off' esélyeit nem mindenhol fogadták örömmel. Legendássá váltak néhány akkori kortárs félelmei, például a vasúttól. „Technikaellenességről" vagy a „technikai fejlődés lebecsüléséről" - ezek a mi korunk meghatározásai - akkoriban még senki sem beszélt, de megismétlődni látszik a jelenség, hogy a gazdasági és technológiai fejlesztések a társadalmi átalakulásnak erősebb mozgatórugói, mint sok szellemi impulzus. A kérdés továbbra is fennáll: ki alakítja a változásokat, a kikerülhetetlen és termékeny változásokat, melyeket Európa a 20. század végén átél?
