Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)
vagy parodisztikus célzattal éltek tovább. 58 ilyen fejlemények közepette alakult ki a szépirodalmi és tudományos műfajok új közös munkamegosztása, benne az irodalom történetéről szóló tudományos alapmüfaj külön megbízatása, hogy mint a nemzeti közösség reprezentatív nagyelbeszélése átvegye a transzcendens tárgyú, isteni elrendelésü hősről és eseményről zengő eposz eredetmondai szerepét, s a narratív identitás felmutatásával (földi és égi bíró előtt) igazolja a nemzetállam törekvéseinek jogosultságát. Mindezt regény vagy novella többek közt éppen azért nem tehette, mert bennük a XIX. század második felének műfaji tudata szerint csodás elemnek, transzcendens meghatározottságnak nem volt helye. Pontos észrevétel, hogy a XIX. századtól örökölt magyar irodalomtörténetek egyik alapváltozata olyan „Bildungsgeschichte", amely a nemzeti jellem (adottságként felfogott) belső lényegének kibontakozását kereste az irodalomban, mégpedig egy teleologikus értéknövekedés jegyében; 59 a terminus szerencsésebb, mint a Bildungsroma« lett volna, mert a Toldy nyomában támadt irodalomtörténetek (éppen az adottnak vett nemzeti jellemre összpontosítván) eltérnek a nevelődési regénytől, mely főhőse fejlődését kíséri figyelemmel, s jobban emlékeztetnek az archaikusabb eposzra, mely állandó jellemekkel dolgozik és történetét mindvégig közvetlen kapcsolatban tartja a transzcendens hatalommal. (Az állandónak felfogott nemzeti lélek folytonosságát, magára találását vagy önmagától való elidegenedését szemléltető tudományos nagyelbeszélés végső tárgya még akkor is statikus lényegű marad, amikor szerzője fejlődéstörténetnek szánja művét.) Beöthy könyvecskéjének milleniumi szerepe érteti meg a paradoxont, hogy nemzeti nagyelbeszélésként az irodalom rövid története (mint szintén Toldytól öröklött, de erősen tovább redukált műfaj) alkalmasabb lehet egy fennálló hatalmi berendezkedés (vagy máskor a hatalmi igény) genealógiai legitimálására, mint a teljes kidolgozásra törekvő változatok. A vázlatszerű irodalomtörténeti esszé narrátora ugyanis (ha nagyon akarja) eleve fölmentve érezheti magát a legitimáció szempontjából mellékes vagy zavaró, netán annak ellentmondó 58 Mihail Mihajlovics BAHTYIN, A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások, vál. és jegyz. KöNCZÖL Csaba, ford. OROSZ István, KÖNCZÖL Csaba, Bp., Gondolat, 1986, 517-519 59 SZEGEDY-MASZÁK. Mihály, Az irodalomértés korszerűsége. Gondolatok az irodalomkutatás helyzetéről, Nappali ház, 1992, 2, 77