Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)
részietek figyelembe vétele alól. Alighanem ezért is szaporodik el a XIX. szazad végétől ez a műfaj, s ezért használják oly szívesen az irodalom ideológusai, sőt a kultúrpolitika irányítói, tudományos színezetet igyekezvén adni hatalmuk legitimálásának, amikor kiemelik és szónoki hevülettel bizonygatják „irodalmunk" „haladó hagyományát", vagyis lényegi „fővonalát", amely (csodák csodájára) mindig az adott hatalmi berendezkedés hangoztatott értékeinek megfelelő (s akár erőszakolt értelmezéssel megfeleltetett) néhány életmű összekötésével vezet bársonyszőnyeget saját trónusáig. Ezek a vázlatszerű áttekintések a XX. században is többnyire ünnepi alkalomra íródtak, évfordulók, lehetőleg centenáriumok rituáléjába illeszkedtek bele, s ideológiai hatásukon túl ünnepélyes retorikájukkal is mély nyomokat hagytak a magyar irodalomtörténet-íráson, melynek nyelve egészen a közelmúltig részben ezért is volt feltűnően gyakran ünnepélyes, archaizáló és szertartásos. (Igy volt ez a fojtó légkörű 1950-es években, sőt a Kádár-korszakban is, amikor a kultúrpolitikus díszbeszédében fölvázolt irodalmi genealógiát utólag nemegyszer igazolták részletes kutatásaikkal jobb sorsra érdemes tudósok.) A tizenkilencedik század végére befejeződő nagy váltást, amelynek során a szépirodalmi elbeszélésfajták csúcsaként s az írásművészei koronájaként tisztelt eposz társadalomlélektani feladatát egy tudományos elbeszélés, az irodalomtörténeti fejlődésrajz veszi át, legalább két évszázad irodalom- és tudományfejlődése alapozta meg, s következményei legföljebb az előzmények mellőzésével maradhatnak észrevétlenül vagy kelthetnek meglepetést. Finom megfigyelés Horváth Jánosról, hogy „a magyarságnak mint nemzetnek az a kibontakozási vonala és lehetősége, amelyet a múlt században Széchenyi, Arany, Kemény Zsigmond és parányibb méretekben Gyulai Pál hordoz, a nagy elvi igényű önelemzés és önismeret szintjén benne érte el betetőzését és szankcionálását - de egyúttal lezárását is", s ma is érdemes eltűnődni e sajátos jelenségen („Különös látvány és ritka színjátéka történelmünknek, hogy amit látnokok és költők kezdtek, az egy tudományos életműben érte el utolsó kiteljesedését"), 60 de a szerep hagy ományozódása akkor volna igazán különös, ha azt hinnénk, hogy Horváth János volt e sorban az első tudós, s nem vennénk észre, hogy 60 BARTA János, Horváth Jánosról - a fejlődéstörténet kiadása elé = Horváth János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, Bp., Akadémiai, 1976, 9.
