Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)
majd emlékbeszéd hangzott el, amely egyúttal tudományosan is komolyan veendő pályakép akart lenni), közvetlenebbül hatottak egymásra. Beöthy például egy akadémiai felolvasáson hallotta Volf György előadását a Margit-legenda egyik másolójának azonosításáról, s innen kapott ihletet a Ráskai Lea megírásához, majd az elkészült művet a Kisfaludy-társaságban olvasta fel, ahol irodalomtörténeti dolgozatokat is meg szoktak hallgatni. A személyi és intézményi érintkezés legföljebb lehetővé tette (és valamennyire még szokásban tartotta) az átjárást szépirodalom és tudomány közt, de mindez kevés lett volna a funkció áttevődéséhez, ha nem készítették volna elő évszázados változásfolyamatok: az Isten igazolására, a theodicaea feladatára felszentelt pap (prédikátori vagy teológusi) védői szerepét a XVIII. század elejétől fogva részben a nemzeti kultúra (tudomány, irodalom és nyelv) ügyének védelmében és igazolására írott tudományos müvek (história litterariák, majd irodalomtörténetek) szerzői vitték tovább a vindicatio jegyében, akár az egyházi értelmiséghez tartoztak még foglalkozásuk szerint, akár immár a világihoz. A vindicatio tárgyának szekularizációja közben (és azzal kölcsönhatásban) megtörtént a nemzetről és a világi irodalomról való beszédmódok és gondolkodásformák szakralizációja, melynek változatos megnyilvánulásai egyaránt felismerhetők a költőszerep váteszi, paraklétoszi, nemegyszer vértanúi szerepértelmezésein, a nemzetet megtartó irodalom gondviselésszerűként ábrázolt fejlődésrajzán s a történelmi közösség nevében megszólaló tudós-narrátor egyszerre magasztos és magabiztos nyelvezetén. Ez az ex cathedra magabiztosság, mely a modern tudománnyá és tantárggyá (ezáltal vizsgatétellé) válás egyidejűségéből is következett, a magyar irodalomtörténet-írás hangnemét hosszú időre inkább a problémátlan megoldások, mintsem a kétkedő és önkritikus problematizálás beszédmódjaihoz igazította, hozzájárulván retorikájának archaikus, gyakran kissé anakronisztikus veretességéhez, miközben (mint Bahtyin megfigyelte) az abszolút érvényűnek szánt kinyilatkoztató szerepek és fenntartás nélküli megszóíalásfajták az újkorban nagyrészt érvényüket vesztették és még a regényben is legföljebb stilizációs eszközként, idézetszerűen, ironikus