Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)

dalommal szemben, az utóbbin belül meg a tárgyiasabb és tárgyi lagosabb epikát, főként a regényt az alanyi költészet rovására; ettől a műfaji hierarchiától a magyar kritika csak néhány ponton tért el, például éppen azzal, hogy többnyire még mindig fontosabbnak tartotta az eposzt a regénynél.

36 Mindebből sejthető, hogy a magyar írásbei i kultúra (nagyrészt öntudatlanul, de kikövetkeztethető módon) olyan műfaj megjelenésére várt, amely (még) eposz és (már) tudomány egyszerre. Nem véletlen, hogy a nemzeti elvárásokra fiatal kora óta fogékony Toldy kezén az irodalomtörténet-írás éppen úgy fejlődött, hogy mindinkább megfeleljen e kettős és ellentmondásos műfaji kívánalomnak. Innen érthető, hogy irodalomtörténetei egyrészt szigorú forrás ismereti eszményre hivatkoznak (legátfogóbb művének már nyitóbekezdésében siet leszögezni, hogy az ő munkája „első kísérlete öszves irodalomtörténetünk tudományos és rendszeres kidolgozásának, mely irodalmunknak szinte már ezer éves életét kirekesztöleg a kútfők s magának az irodalomnak áttanulásából adja elő"; adatai megbízhatóságáról meg így nyilatkozik: „a tényekről pedig egyenként és öszvesen jót állhatok: mert semmit sem állítok, miról meg nem győződtem, s mert, ami létezik s hozzáférhető, azt mind láttam, sőt ismerem");

37 másrészt azonban a hangoztatott tényszerűségen többek közt éppen az eposzias múltformálás irányában lép túl, amint azt ugyanitt már egyes romantikus fejezetcímei elárulják: az újkorban megkülönbözteti az „első virágzás" korát (1608-1711), a „hanyatlás" korát (1711-1772), a legújabb kor nála a „második virágzás" kora, ezen belül első az „újjá-születés" kora (1772-1807), Széchenyi kora (183 l-l 849) pedig majd „a nyelv s irodalom egyetemes virágzása". A nagy második eljövetel itt Toldy ifjúkorára esik, s egykori önmagát is gondosan beszövi hőstörténetébe, egyes szám harmadik személlyé távolítva és finoman kiemelve saját úttörő jelentőségét. A nagy virágkort (1808-tól 1830-ig) tárgyalva mint „komoly, tudományos, részrehaj lat lan törekvés" jeleit említi, hogy a ,^zéptani kritikát szerencsésben Kazinczy, Kölcsey, gr. Teleki József űzték; Toldy Ferenc pedig a bőven beereszkedő elemző Ítészeire adott első példát Aesthetikai leveleiben".

38 Az állítás igaz, bár eltűnik benne a félévszázadnyi korkü16 SZAJBÉLY, / m. = NÉMETH G., i. m., 77. 17 TOLDY, 1872-1873,1,3. 18 TOLDY, 1872-1873, II, 57.