Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)

nös gond fordíttassék"), mégpedig szoros összefüggésben a hazafias áldozat erősen szakralizálódott eszményével: gróf Nádasdy Ferenc azzal adta át elhunyt testvére, Tamás pénzét az akadémiának, hogy azt tulajdonosa még életében „a hazának szentelte" s egy fillérét sem fordította soha másra, „mint a magyar irodalom fölsegélésére és a hazábani jótettekre".

31 A nemzeti eposz követelményei közé beemelt „forrástanulmány" jól mutatja, hogy a nemzetet képviselni hivatott hagyományos műfajt megpróbálták Összhangba hozni a mindinkább pozitivista korszellem igazságfogalmával; hasonló forrástanulmányt kértek számon a történelmi regényen is, csakhogy ezt nem tartották igazán alkalmasnak a nemzeti reprezentáció nagy szerepére. A tudományosság felé tartó korszellemnek talán jól jött, hogy a regény korabeli felfogása szerint e műfajban nincs helye a csodaszerűnek, s eltűnik a transzcendens elrendelésű cselekményfolyamat, a nemzeti eredetmonda közösséglélektani funkciója szempontjából azonban ez végzetes csonkulásnak érződhetett. Esetenkénti erős forráskritikai megalapozása pedig azért nem számíthatott elegendő kárpótlásnak e veszteségért, mert történelmi hűsége nem elégítette ki a tudományos igényeket, sem egyes részletek képzeletszülte eltérései miatt, sem a lényegéből adódóan fiktív világa folytán, amelyet pozitivista módon ellenőrzendő leírásként eleve nem lehetett komolyan venni. Nem mintha az utóbbi kritériumot mindenki feltétlenül elfogadta volna: érvényességét a szépirodalomban, kielégíthetőségét olykor a tudomány határain belül is vitatták. Az epikai hitel elméletével Arany a maga részéről elhárította a történelmi hűség tudományos kritériumának irodalmi illetékességét, sőt egyaránt tisztában volt a korai forráskritika tudományos fogyatékosságaival és a népmondai szájhagyományt halálra ítélő irodalmi mellékhatásával,

32 de az eposz megújításáról töprengve többek közt éppen a csodaszerü részletek lélektani valószínűsítésének szükségét tartotta fontosnak. Ismétlődő aggodalmaiból kihallatszik, hogy érezte, kora nem tűri már a valószínűség határainak olyasféle elmosódottságát, amely egykor az eposzt éltette; ebben nyilván egyetértett Gyulaival, aki szerint (1855) az igazi eposzt nemhiába hívták epopoeiának vagyis mondakölteménynek, ugyanis „minden idők legnagyobb epikusa", a nép szokta megteremteni, „ifjú napjaiból" merít31 Akadémiai Értesítő, 17 (1857), 51-52. skk. 32 ARANY János, Naiv eposzunk = ARANY, 1962, 264-274.