Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)

DÁVIDHÁZI PÉTER: A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfajvándorlása irodalomtól tudományig)

Dávidházi Péter A nemzeti nagyelbeszélés újjászületése (A narratív identitás műfaj vándorlása irodalomtól tudományig) Régi tankönyveket böngészve megsejthetjük, milyen műfaji konvenciók éltek valaha az irodalmi köztudatban. A XIX. század végének műfajelméleti előfeltevéseit leghívebben talán Névy László 1871-ben megjelent poétikája őrizte meg, mely teljes címe szerint Az írásművek elmélete, vagyis az irály-, költészet- és szónoklattan kézikönyve akart lenni, „iskolai és magánhasználatra" készült, az ország „legkitűnőbb középtanodái" jóvoltából 1876-ban már ötödik kiadásánál tartott s ezt még három fogja követni. A századvég több népszerű tankönyvének szerzője, az egykori premontrei paptanár, aki a rendből kilépvén ekkor már a budapesti református gimnáziumban, később a kereskedelmi akadémián tanított, az elbeszélő művészetet „tárgy- és alakrokonság szerint" három nagy csoportra osztotta: kisebb epikai művekre, ide sorolván a beszélyt (alfajai: novella, költői beszély), a beszélyféléket (monda, rege, legenda), a románcot, a lírai beszélyt és a balladát; nagyobb epikai művekre (eposz, regény); végül az együvé sorolt leíró költeményekre (idill) és oktató elbeszélésekre (allegória, mese, parabola, paramythia, taneposz, tanregény). A korabeli diák-olvasó az elsőként tárgyalt novelláról megtudhatta, hogy az újabb kor fejleménye, már prózában írják, de előzménye a középkori verses históriákban keresendő, viszonylag szűkkörű eseményt beszél el, (eltérően az esemény nélküli életképtől), főszereplője érdekes helyzeteken át sodródik a fordulópont és végkifejlet felé, miközben a csodás beavatkozást mellőző, lélektanilag gondosan indokolt folyamat az olvasót „kellemes várakozásban tartja", ahogy mindezt olyan jeles novellaíróknál láthatjuk, mint „Kovács Pál, Kuthy L., Eötvös, Jósika, Jókai, Kazár Emil, Gyulai és mások". Lenézhetnénk az utókor magasából (?) a névsor esendőségére, s az egész osztályozás erényeire és hibáira, de kiindulópontként inkább a jellemzés egyetlen mozzanatát tegyük nagyító alá, mégpedig éppen azt, amelyik fölött annyira eljárt az idő, hogy a számozott paragrafusok porlepte meghatározásai közt szinte már észre