Cséve Anna szerk.: Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8. Budapest, 1999)
PIERRE LAFORGUE: Háttal a politikának. Baudelaire 1850-ben
Victor Hugo a földet és még annál többet is. Laprade lefoglalta az erdőt, Musset a szenvedélyt és a mámoros orgiát. Mások lefoglalták a házitűzhelyet, a vidéki életet stb. / Théophile Gautier Spanyolországot a maga élénk színeivel. Mit hagytak meg? / Azt, amit Baudelaire foglalt el. / Szinte rákényszerítették." 4 Természetesen nem kell több hitelt adnunk ezeknek a megnyilvánulásoknak, mint amennyit érdemelnek: Baudelaire szavai 1860-61 környékéről származnak, amikor arra készült, hogy előszót ír a verseskötet újabb kiadásához, Saint-Beuve mondatai pedig 1857-ben keletkeztek, A romlás virágai perének idején, ahol a kritikára támaszkodó védelem egyik ütőkártyáját jelentették; mindkét esetben a versek megírásánál jóval későbbi véleményekről van szó. Egyébként elég különös, hogy Sainte-Beuve azt sugallja, egy költő attól függően dönti el, mit is újon, hogy milyen típusú helyek vannak szabadon a költészet pillanatnyi állása szerint. Ugyanakkor ezek a vélemények világosan rámutatnak arra az irodalmi és poétikai problémára, amellyel Baudelaire húszéves korában szembesült. Nem az a kérdés, hogy milyen témáról írjunk, hanem az, hogyan írjunk ma, amikor - ameddig a szem ellát -, az irodalomban mindent elfoglalt egy olyan iskola, amely már tizenöt évvel ezelőtt azt a célt tűzte ki maga elé, hogy belülről újítsa meg az irodalmat, és ez sikerült is neki. Vagy még közvetlenebbül, hogyan legyünk költők, hogyan hozzunk létre költői műveket, amikor az igazi költészet a romantika, s mindenekelőtt Victor Hugo? Meg kell fogalmazni ezeket a kérdéseket, hiszen magukba foglalják Baudelaire költészetének lényegét, ugyanakkor azt a jelentést is, amelyet ő maga tulajdonított verseinek. A jelen előadás keretében nincs arra mód, hogy alaposabban elemezzük Baudelaire és a romantika viszonyát, meg kell elégednünk annyival, hogy kitűzünk néhány jelzőkarót, melyek segítségével feltérképezhető a kutatási terület. Ebből a szempontból rendkívül figyelemreméltó momentum, hogy Baudelaire milyen tudatosan határozta meg saját helyét az irodalomban a romantikához képest. Nézeteit alaposan átgondolt kritikai munkákban foglalta össze. Tehát, miután két-három év leforgása alatt megírt több fontos költeményt, az 1845-ös és az 1846-os Salonban kísérletet tesz arra, hogy megfogalmazza, vagy inkább újrafogalmazza, már-már újra megPetits moyens de défense tels que je les conçois, lásd i. m., 438-439.
