Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Hász-Fehér Katalin: Emlékkönyv-irodalom a reformkorban

A másik ok, amiért a reformkori emlékkönyvek kiestek az érdeklődés köréből, az magának az emlékkönyvnek a kellőképpen nem differenciált vizsgálata, típusainak, a hozzá fűződő különböző szokásoknak a figyelmen kívül hagyása. Wolfgang Klose 1988-as tanulmányában a holland koraújkori levelezés tipologizálásának a mintájára (Brieven-project) többpontos osztályzási rendszert dolgozott ki az emlékkönyvek számára, melyben a katalogizálás szempontjai: a bejegyző neve, dátum és helyszín, üdvözlőformula és a bejegyzés tartalma (Klose 1988). Klose a katalogizálási szempontok tanúsága szerint az emlékkönyveket főképpen magánműfajként kezeli, ezért javaslatából kimarad a tulajdonosok tipologizálása foglalkozás, életkor, képzettségi szint és nem szerint, amit vele szemben más német és osztrák kutatók rendkívül fontosnak tartanak. Erich Zöllner az osztrák emlékkönyveket vizsgálva tanulók, utazó nemesek, kézművesek, nők, katonák, helyben élő polgárok, főnemesek emlékkönyveiről beszél (Zöllner 1975,151-168), Gertrud Angermann (Angermann 1971) szintén célszerűnek tartja az emlékkönyvtípusok megkülönböztetését, mert az emlékkönyvek szerinte így válnak igazán kortörténeti forrássá, egy sor tudományágnak kínálva kutatási területet. A mesterlegények, a nők, a nemesek és mások emlékkönyvei ipar-, művelődés-, nevelés- és társadalomtörténeti, szociológiai és folklórkutatások tárgyai lehetnek, a műveltség diffúzóját és a hagyományőrzés természetét is felmutatva. Nem mellőzhetők természetesen a vallástörténeti szempontok sem, hiszen - mint Alfred Fiedler rámutat - a pietisták és racionalisták vitája a 17-18. századi diákok emlékkönyveinek csipkelődő, gúnyolódó bejegyzéseiben is tükröződik (Fiedler 1960). Az emlékkönyvek különböző típusai Magyarországon is léteztek. A peregrinációs albumokról ma már elég sokat tudunk, eredetük, funkciójuk, elterjedtségük jórészt tisztázott. Kevésbé kutatottak a mesterlegények társasági könyvei, és az albizáló könyvekre is csak az utóbbi időben irányult rá a figyelem, főleg Kis János emlékirata nyomán, aki részletesen leírja a Németh Lászlóval tett kőrútjukat a magyarországi protestáns városokban (Kis 1845). Bár a külföldre való utazás támogatása protestáns körökben már a 16. századtól divatban volt, az a szokás, hogy a kéregető diákok emlékkönyveket is vittek magukkal, a fennmaradt albumok szerint az 1790-es években alakult ki (Tonk 1991). Újabb változata az albumoknak a 18-19. század fordulóján a vendégkönyvszerű Georgikon-emlékkönyv, melyben a bejegyzések az intézményt megalapító Festetics Györgynek a kezdeti nehézségek utáni fokozatos elismeréséről és méltánylásáról szólnak (Sági 1972), míg az a szabadkőműves emlékkönyv, tulajdonképpen társasági könyv, amelybe a számos magyar szabadkőműves mellett Mozart és Blumauer is bejegyezte nevét, a zárt társaságon belüli közös gondolkodásmód, a szellemi kapcsolatok dokumentációja (Kovács 1975, 309-313). A 19. század első és második évtizedétől kezdve kialakulóban van egy újfajta bejegyzéstípus, a költői emlékvers. Míg a korábbi albumokban a gnómáknak, szentenciáknak, epigrammáknak, daloknak és prózai szövegeknek a számos más funkció mellett is elsősorban a dokumentálás volt a céljuk, adományozókat, tanárokat, találkozásokat, barátságokat, látogatókat, társaságbeli tagságot örökítettek meg általuk, addig a romantika és reformkor idején az emlékvers az önmeghatározás műfajává, sőt, az ötvenes években elégiává válik. A költők emlékverseit időrendben áttekintve szépen kirajzolódik az az ív, ahogyan a felvilágosodás korabeli barátságeszmény és a közös szellemi építmény gondolatai mellé lassan felsorakoznak a hazafias jelszók, a romantikus jövőmítosz elemei, ugyanakkor a személyes életükről szóló vallomások és a költőlétre vonatkozó reflexiók is. Szép példái az ilyen bejegyzéseknek a Barthos Paulina emlékkönyvébe írt Kölcsey-vers (Paulina emlékkönyvébe. 1837 Kölcsey 1960,172) vagy az Adorján Boldizsárnak címzett Vörösmarty-, Garay- és Pe-