Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Kelevéz Ágnes: A Babits Emlékkönyv

szet rendje bomlana meg. Azon az éjszakán „hirtelen abbamaradt a nyár, száraz vihar csattogott a ház körül, elfulladva kimentem a tornácra, abban a pillanatban a villám bevágott a közeli kertbe. A világ iszonyú viharral jegyezte be utolsó óráit az egyik tanítvány emlékébe."

4 Ötven év távolából visszatekintve Vas István pedig az egyetemes kiszolgáltatottság érzékeltetésével foglalja össze gyászuk lényegét: „Olyan nehéz volt az élő magyar irodalmat Babits nélkül elképzelni! Mintha nem egyszerűen a legnagyobb költőnk hullott volna ki az élünkből, hanem egy védőfal dőlt volna össze körülöttünk."

5 Babits halála után felgomolyló rossz előérzetek első beteljesedés a hivatalos Magyarország azonnal megnyilvánuló, lehangoló közömbössége volt, mely a temetésen vált nyilvánvaló, hiszen a szertartáson kormányzati szerveknek - Vas István szavával élve - „árnyéka sem volt jelen ".

6 De a temetés máig igazán fel nem tárt jelentősége abban állt, hogy nemcsak a hivatalosságok maradtak távol, hanem a tömegek is. A Magyar Nemzet tudósítója keserűen állapítja meg: „Babits Mihályt temetni gyűlt össze egy milliós városból egy maroknyi tömeg. Nem feketéllik tőlük a temető, nem állják el az utakat s autóik sem parkolnak a ravatalozó mögött. Gyalog jönnek egyszerű ruháikban, zárt kis szekta [...] Az élő magyar irodalom zarándokolt ki a kerepesi úti temetőbe." 7 Természetesen a visszaemlékezők és nekrológírók pártállásuk és hovatartozásuk szerint értékelik a történteket. A jobboldali sajtó beteljesedve látja saját igazát, lám Babits Mihály senkinek sem kell. Szekfű Gyula ellenkezőleg száműzötteknek érzi a megjelenteket, akik „a nemzeti szellem" letéteményesei, ők hűségesen kitartanak kötelességük mellett, egy olyan világban is, ahol az emeberek saját hasznukon kívül egyebet már nem ismernek.

8 Vas István Babits költői sajátosságával, a befogadás nehézségével magyarázza az érdektelenséget: „régóta sejtettem, hogy Babitsnak nincs közönsége - Babitsot nem olvassák."

9 Szabó Zoltán lehangolt önváddal azt állapítja meg: „Hát ide jutottunk, már gyászolni sem tudunk."

10 Többen emlegetik Vörösmarty és Victor Hugo nagyszabású temetését, velük egyenrangú költőfejedelemnek ítélve Babitsot, akit hasonló méretű nemzeti gyász illetne meg. Nem hangzik el, de magukban sokan összehasonlíthatták Ady többezres tömegeket megmozgató végső búcsúztatását ezzel a csendes szertartással. Az emberek egységes távolmaradása (mely külön szociológiai vizsgálat tárgyát képezhetné) alapvetően a háborús hangulat félelmekkel teli fásultsága okozhatta, konkrétan befolyásolhatta a hivatalos elismerések elmaradása, a közvéleményt mindig is erősen alakító napisajtó tartózkodó hangneme, hiszen nem gyászkerettel és öles betűkkel jelentek meg ezen a napon a lapok, hanem legtöbbjük csak a harmadik—ötödik oldalon foglalkozott a bekövetkezett halállal. E meglepő tartózkodás táplálkozhatott még a Babitsot egész életén keresztül kísérő szélsőséges támadások vádjaiból, a Baumgarten kuratórium rendkívül rosszízű sajtóvisszhangjából, a jobb és baloldal nyílt elhatárolódásából, és végül az ekkorra elmérgesedett népi -