Kalla Zsuzsa szerk.: Kegyelet és irodalom. Kultusztörténeti tanulmányok (A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 7. Budapest, 1997)

I. SZÖVEGEK (a halotti búcsúztatóktól az emlékkönyvekig) - Császtvay Tünde: A halottak nem kérdeznek vissza

adó a külföldi művek magyar kiadásai után - kevés kivétellel - nem fizetett jogdíjat, az élő magyar szerzővel pedig egyéni, és a helyzetre, a kiszemelt vagy megrendelt műre szabott szerződési feltételeket és szerződést. Ha a kiválasztott magyar szerző, aki ráadásul még élt is, túl sokat merészelt volna kérni művéért, bármikor fennállt a veszély, hogy a kiadó nyomban eláll szándékától. Ráadásul az 1875. évi kereskedelmi törvény 512-533. §-a az író és a kiadó közti szerződéskötést az egyéb „alkuszügyek" közé sorolva a kiadói jogügylet szempontjából szabályozta némiképpen; jóval kedvezőbb lehetőségeket nyitott ezzel a kiadók előtt, s a magyar írókat még kiszolgáltatottabb helyzetbe taszította. A magyar írók egyre gyötrőbb és egyre sokasodó gondját végül Jókai Mór szövegezte kiáltvánnyá lapjában, a Honban, 1880 húsvétján. „Hasztalan minden lamentátíó! Terheink nagyok, panaszunk sok; de azért minden új életre van ébresztve mi nálunk, s a ki él, az megél... Csak mi múlunk el lassan; de észrevehetőleg: jámbor magyar regényírók. Csak ránk nézve magasság a mult és mélység a jelen" (Jókai 1880) - kezdődik Jókai programcikke, s pontokba szedve sorolja a magyar szépirodalmat emésztő bajokat. Mivel pénzt kell keresni, a regényírók inkább naponta fizetett hírlapi vezércikkeket, politikai pamfleteket, esetleg - ha a külföldi fordítások hagynak rá helyet ( a feneketlen gyomrú tárcarovatokba gyártanak cikkeket; regényeiket, ha megszületnének egyáltalán, amúgysem venné meg egyetlen kiadó sem. Az idegen nyelvből fordított zugkiadványok lélekmételyező hatásának szemléltetése után a magyar írók megmentésére az egyetlen kézenfekvő megoldást ajánlja: „Legelső módszere ennek az írói tulajdonjogról szóló törvényjavaslat; mely a fordítási jogot is a szerző engedélyéhez fogja kötni... Majd ha a külföldi regényírók munkáit nem lehet ingyen elvenni: akárkinek, hanem meg kell velük egyezni (s azok az urak nem olcsók) akkor ez a tömérdek hírlapkiadó kénytelen lesz mosolygós arczot csinálni arra, a ki titokban magyar regényírásra vesztegeti idejét. Vagyunk még elegen: csakhogy elvagyunk rejtőzve." (Jókai 1880,1) Jókai cikke a legjobb időben született. Hatalmas visszhangot keltett. Igaz, hogy Jókai csak azt deklarálta, ami már évek óta „benne volt a levegőben", amit mások, például a vidéki újságíró Mikszáth nem egy korábbi, a fővárosba nyilvánvalóan el nem jutó cikkében részleteiben már felvetett. Akárhogyan is, a húsvéti cikk alapvető gondokat fogalmazott meg, s egy teljes esztendőnél tovább tartó, jobb híján „ponyvavitának" elkeresztelt irodalmi polémia-áradatot indított el.

3 (Itt meg kell jegyeznünk, hogy a ponyva akkoriban nem egészen azt jelentette, amit ma értünk alatta, fogalmát jóval tágabban értelmezték.) Jókai ugyanis olyan stratégikus cikket fogalmazott, mely a magyar írókat érintő fájdalmas sérelmek kivonatolt listája, mindemellett nyílt beismerése annak az áldatlan állapotnak, miszerint a magyar írók - pénz és a megváltozott irodalmi élet következtében azután elengedhetetlenné váló üzleti ügyesség hiányában - kiszorultak-kiszorulnak a magyar regényforgalmazási szisztémából. Mondhatnánk tehát azt is, hogy Jókai a húsvéti cikkben felállította az alapképletet a magyar irodalom sorvadásáról, s ezzel egyidejűleg axiómaként tüntette fel azt is, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni, s egyben megszondázta az irodalmi és a zsurnalista közvéleményt, mely irányból lehetne, s lehet-e egyáltalán a magyar regényekkel az üzletileg sikeres vállalkozásokba (számottevően) betörni. Az elkövetkező másfél-két év ( a modern „tudományszervező" kifejezés mintájára született - „irodalomszervező" Jókai számára a nagy vállakózások kora. Számos próbálkozásának terve

4 - nem egy kapta a „nemzetmentő" címkét - született és halt meg e rövid időn belül. Volt olyan, amelyben azt ízlelgette, alkalmas-e, elég erős-e a magyar irodalmi élet, a magyar írótársadalom önerőből, önszerveződéssel pénzhez jutni céljai eléréséhez. Volt, amelyben kiadókat, üzletembereket, arisztokrata hölgy-